Azt hiszem, ez az amiről az angoltanárok a legkevesebbet beszélnek. Abban természetesen mindenki egyetért, hogy a gyakorlás nagyon fontos - szerintem sokszor fontosabb, mint az, hogy angolórákon üldögélj - de arról senki nem beszél, hogy hogyan érdemes gyakorolni. Számomra a rendszeres gyakorlás mindig is fontos volt, ugyanakkor jómagam nagyon keveset gyakoroltam az angolt direkt módon, inkább eszköz volt számomra a világ felfedezéséhez. Rengeteget olvastam - és ennek következtében szótáraztam is - de relatíve kevés gyakorlófeladatot csináltam meg. Tanárként persze, sokszor a tanulókkal együtt oldottam meg a jól ismert Kék Murphy-t (Rendes nevén: English Grammar in Use), meg a többi gyakorlókönyvet. Vegyes érzelmeim vannak ezekkel a könyvekkel kapcsolatban, és persze egy kicsit hazabeszélek...

Azonban volt szerencsém tanulni néhány nagyon jó pedagógustól, akik sok mindenre rámutattak. Az egész Nesztor Ivánnal kezdődött, amikor még doboltam. A dob eléggé hálátlan hangszer. Ugyan relatíve olcsó - mondjuk egy hárfához vagy egy rendes zongorához képest - azonban hangos, és ezért általában utazni kell hozzá, ha gyakorolni szeretnénk. Lám - lám, az angolnak máris van egy nagy előnye: bárhol és bármikor lehet gyakorolni, legalábbis nem kell hozzá utazni, mint az úszáshoz, vagy a doboláshoz. Szóval egy szép napon megkérdeztem Ivány bácsit: "Tanár úr, hogyan gyakoroljak?" Jött a válasz: "Papikám, nincsenek receptek."

Óriási. Pont ezt akartam hallani! Cserben hagyottnak éreztem magam! Mi volt az első reakcióm? Hogy egy felfuvalkodott, öntelt pasas, aki nem akar nekem segíteni. Hozzá kell tenni persze, hogy Ivánnak mindig is megvolt a maga sajátos pedagógiája, amiért elég sokan fújtak is rá. Mert ravasz módon tanított, de erre csak később jöttem rá. Megfordult a fejemben, hogy otthagyom ahol van, egye meg a fene Nesztor Ivánt, de aztán valami csoda folytán mégis kitartottam mellette. Nem bántam meg. Soha nem rágta a számba a dolgokat, csak javasolt és "kényszerített" arra, hogy én dolgozzak meg a sikerért. Ez a módszer persze nem mindenkinél használható, de nagyon hatékony tud lenni a megfelelő emberrel. Egy hasonlattal tudom csak bemutatni a stílusát. Képzeld el, hogy van egy kincseskamra, valahol a világban, és az ehhez vezető úthoz meg is van a térkép. További jó hír, hogy a térkép Ivánnál van, és neki az a feltett szándéka, hogy odaadja neked. Igen ám! Azonban nem egészben kapod meg a térképet, és nem lesz ráírva nagy lángoló betűkkel, hogy: EZ AZ A TÉRKÉP AMI A KINCSHEZ VEZET!

[caption id="attachment_2300" align="aligncenter" width="670"] Túl a doboláson[/caption]

A térkép darabokban, rendszertelenül érkezik. Néha óránként több darab is, néha hónapokig semmi. Hirtelen leesnek dolgok, rádöbbensz erre-arra, de valahogy mindig olyan "még valami hiányzik" érzésed lesz, és fontos tudni, hogy ez természetes, ez a tanulás velejárója. Sosem lesz olyan, hogy már mindent tudsz, ehhez jobb az elején hozzászokni.  Szóval mit tanultam Ivántól?

1. Türelmesnek kell lenned. Ha képességekről beszélünk, akkor nem lehet megtanulni semmit egy hét, vagy három hónap alatt. Aki mást mond, az vagy zseni és tud valamit, amit mások nem tudnak; vagy egyszerűen hazudik. Ez a gyakoribb.

2. Amit Iván sosem felejtett el hangsúlyozni: a rendszeresség mindennél fontosabb. Sokkal többet ér napi 10 perc minden nap, mint hétvégenként egy maraton. A rendszeres munka sokkal hatékonyabb, mint a fellángolások.

Mindezzel a tudással felvértezve aztán elkezdtem gyakorolgatni, ahogyan időm engedte. Persze itt szembesültem egy roppant kellemetlen dologgal: nem tudok annyit gyakorolni, amennyit szeretnék. Vagyis a szokásos dolog: nem volt elég időm. Tanulnom/dolgoznom kellett, utaznom, kaját venni, a barátaimmal találkoznom, telefonálnom, aludnom és a többi mindennapos dolog, amivel foglalkoznia kell mindenkinek aki hosszabb időt szándékozik ezen a bolygón tölteni. Mitévő legyek? Nem tudok annyi időt szánni a gyakorlásra, amennyit szeretnék, ezért azt az időt kell kihasználnom, ami rendelkezésre áll.

Újabb probléma: time management. Hogyan osszam be az időmet? Ez persze nagyon messzire vezet... Az egyik egyszerű dolog, amit a tanítványaimnak javasolni szoktam, hogy írjanak naponta egy mondatot. Csak egy mondatot. Az kb.: 30 másodperc. Az nagyon kevés idő, azonban minden nap csinálni kell. Csak kevesen követték eddig ezt a tanácsot, mert nagyon nehéz. Vannak napok, amikor az az egy mondat is sok. Persze, ha megy, akkor lehet két, három mondatot is írni. Meg lehet találni azt a mennyiséget, ami menedzselhető. Dom Famularo-nak van egy nagyon jó könyve a témáról, és Burton Kaplan könyve is hasonló gondolatokon alapul. Famularo egy nagyon érdekes figura, valami totális odaadással csinálja, amit csinál... Van egy gyakorlata, amit minden nap megcsinált, ugyanazt  a mozdulatsort ismételte meg 50 szer egymásután. Ebben csak annyi a rendkívüli, hogy egy ismétlés  másfél percig tart... Ez az ember egyszerre kitartó, precíz és a mánia határát súrolóan lelkesedő. Persze a kérdés ettől még ugyanaz: Képes vagy-e egy órát felszabadítani minden nap, hogy valami ennyire szárazat csinálj? Elég kitartó vagy-e? Elég motivált vagy-e?

Ezek a kérdések messzire vezetnek, és elég kevés ember van, aki képes naponta végigkalapálni egy órát azért, hogy néhány év múlva majd talán profitáljon belőle valamit. Nesztor Iván arra is rámutatott, hogy sokkal egyszerűbb, ha ezt az egészet nem "gyakorlásnak" hanem játéknak tekinted. Mindenki szeret játszani! Gyakorlás helyett játssz! De hogyan? Ide fogunk kilyukadni a végén.

Van még valaki, akit nagyon fontosnak tartok megemlíteni, ő pedig nem más mint Paul Elliott. Paul a londoni Drumtech zeneiskola dob tanszékének vezető tanára volt akkoriban, de máshol is tanított és egyben elismert előadó is. Ő megint sok érdekes dolgot mondott. Ami furcsa volt benne, hogy teljesen emberszerű volt, engem a hétköznapi halandót - sőt, bevándorlót - úgy fogadott, mint egy barátot. Nagyon egyszerű volt a tanítási stílusa, semmi mesterkéltség nem volt benne. Foglalkoztunk mindenfélével azalatt a néhány óra alatt, amit vettem tőle, de a legfontosabb dolog, amire még most is emlékszem:

"Vagy jól gyakorolj, vagy sehogy. Ha a rosszat gyakorolod, az fog megmaradni. Ha a jót, akkor az."

[caption id="attachment_1080" align="aligncenter" width="450"] Words of wisdom from Paul Elliott[/caption]

Természetesen izommemóriát építeni, és a zenei tehetségedet csiszolgatni nem teljesen ugyanaz, mint egy nyelvet megtanulni, azonban a hasonlóságok vannak túlsúlyban. Paul-is ugyanazt mondta, mint Iván: gyakorolj jól és rendszeresen és ne add fel. Hah. Easier said than done. (Értsd: Mondani könnyű...) Ugyanakkor az eredmények nem maradtak el. Jobb lettem, mindkettejük mellett.

De mit tudnék tanácsolni én? Mit szoktam mondani a tanulóimnak? Nos, foglaljuk össze.

1. Türelem. Képességeket tanulni csak évek alatt vagyunk képesek.

2. Rendszeresség. Enélkül semmit nem ér a gyakorlás.

3. Helyesség/Pontosság. Ahogyan Paul is mondta: Vagy jól, vagy sehogy. Ez az angol esetében nyelvtani pontosságot jelent, rosszabb esetben. Jobb esetben azt is jelenti, hogy érted, hogy mit csinálsz. Ebben tud segíteni egy jó tanár, vagy egy jó könyv.

4. Csináld együtt! A szavak és a nyelvtan nem egymástól független dolgok külön univerzumokban. A nyelvtan szavak nélkül semmit nem ér, ahogyan a szavak sem nyelvtan nélkül...

5. Játék/Önkifejezés! Ez az egyik legfontosabb. Nem szeretheti mindenki annyira a nyelvet mint én, vagy más, aki tényleg lelkesedéből tanulja. Azonban mindenki szeret történeteket mesélni vagy kitalálni, panaszkodni, beszélgetni, levelezni, szójátékokat csinálni.Néhány példa: Írj mondatokat arról, hogy mi történt veled ma. Vagy mi fog történni holnap. Ne feledd! Napi egy mondattal is messzire lehet jutni! Kettővel vagy hárommal pedig valóban lehet fejlődni. Aztán ezeket a mondatokat össze is kapcsolhatod, és rövid sztorikat csinálhatsz belőle. Mesélni mindenki tud és szeret is. Ezt érdemes kihasználni.

A napi, rendszeres gyakorlás rengeteg áldozatot és lemondást jelent. Nem könnyű. Azonban lehet élvezni, lehet közben nevetni, és nagyon jó érzés megküzdeni valamiért, ami a tiéd lesz, és az is marad.