Kétezer-tizenhárom szeptember huszonötödikén meghalt Csoj Inhó. Magyarországon talán senki nem kapja fel a fejét erre a hírre, hiszen kit is rázna fel a koreai irodalom nagy varázslójának távozása? És miért írok én, egy angoltanár, a blogomon mégis róla és a haláláról? A kérdés kettős. Mi köze van egy angoltanárnak a koreai irodalomhoz? A kérdés másik része azonban fontosabb. Miért releváns nekem, vagy inkább nekünk:kortárs magyaroknak egy koreai író élete és művészete?

Az első kérdést könnyű megválaszolni. Ha nem tudnék angolul, a világirodalom nagy része rejtve maradna előttem. Akár hieroglifákkal, hangul-lal vagy hindiül is írhatnák, nem érteném. Az angol ablakot nyit, nem csak a világra de a világirodalomra is. Ez hát egyszerű.

A második már nehezebb. Mi teszi fontossá? Korea messze van, az emberek, a kultúra, az irodalom is nagyon más, nem csak a fizikai távolság tehetné idegenné, érthetetlenné a műveit. Jobbára kisregényeket, novellákat írt. Ezek közül a leghíresebb és legtöbb nyelvre lefordított műve az angolul "Deep Blue Night" címmel megjelent kisregénye. Az angol mellett németül, franciául és lengyelül is olvasható.

A történet látszólag sablonos: két alkalmi barát, akiket inkább csak egymás mellé sodort az élet, keresztülautózza Kaliforniát. A mesés utazás azonban csak a felszín: mindkét férfi hányódik és szenved. Az egyikük menekül míg a másikuk önmagát száműzte. Mindketten a jobb élet, a több szabadság vágyától vezérelve keltek útra, maguk mögött hagyva mindent: családot, hazát, múltat.  Ki ezt - ki azt. És persze a hetvenes évek fojtogató Koreáját is, ahol elég volt, ha hosszú a hajad és egy szempillantás alatt javítótáborban találhattad magad, "ahol a szomszédok késhegyre mennek egyetlen, a kerítésen átnyúló ágról leesett gyümölcsért. Ahol háborúk törnek ki egy falut átszelő patak miatt". Ahol mindent elönt a korrupció. Ahol a határtól néhány kilométerre atomfegyverek és csőre töltött ágyúk csövei villognak. Ahol éjjel-nappal dolgozni kell. Ahol a kormány - még 1980-ban is  - éles lőszerrel lövet a tüntetőkre. És akinek mindez nem tetszik, az elmehet. Maradnak így is elegen... Kevesen tudják, hogy 1962-ben Dél-Korea első számú exportcikke (érték alapján) a női hajból készített paróka volt. Hihetetlen, hogy ma a világ egyik leggazdagabb országa. És viharos gyorsasággal lett azzá. Erről a változásról és hatásáról írt Csoj.

De mégis, mit számít ez itt nekünk? Szinte hallom: "Hadd autókázzanak azok a koreaiak valahol amerikában. Mit fáj ez nekünk? A hetvenes évek meg már elmúltak." Valóban elmúltak volna?

Most, amikor minden a kivándorlástól, sőt a meneküléstől hangos, nem szabad elfordítani a fejünket, nem szabad bedugni a fülünket, amikor valaki a száműzetés lélektanáról akar mesélni nekünk. A "Deep Blue Night" a szembenézés szükségességéről beszél. Hősei, Jong és Dzsunhó nem menekülhetnek saját maguk elől, ahogyan senki sem. Közhely. De a közhelyet a misztikumtól csak egy alig látható vonal választja el, egy tünékeny határ. Csoj pedig mindig tudta, hogy a határ melyik oldalán maradjon.

Jó utat varázsló, legyen neked könnyű a föld.