Ez a poszt nem pályaválasztási tanácsadás lesz - noha így is használható - hanem valami egészen más. Arra keresek választ, hogy hogyan és miért keresnek könnyebb kiutat a nyelvtanárok a nehéz helyzetekből.

Egy ennyire gyakorlati szakmában, mint az idegennyelv tanítás nincs idő arra, hogy filozófiai és elméleti kérdésekkel foglalkozzunk, holott ha a tanteremben történő munka a taktika és a tűzharc, akkor az elméleti háttér ismerete a stratégia és a tervezés. Tény, hogy egyik nélkül a másik nem működhet. Miért szentelek most ennek a kérdésnek időt és energiát ezen a kellemes, nyárias vasárnap délutánon? Hát persze hogy a tanulók miatt, mondatja velem a kötelességtudat, de azért a bennem folyamatosan fúró kíváncsiság és elégedetlenség is nyújtogatja a kezét, hogy lenne itt még más is. Kezdjük hát az elején.

Hogyan is néz ki egy - akármilyen - "óra". A bevett iskolai keretek között egy óra valahogy úgy néz ki, hogy valamilyen, falak által határolt térben, a tér egyik végében áll egy ember, vele szemben, a tér másik felén ülnek a többiek. Az álló ember az előadó, azaz a tanár, az ülő emberek pedig a hallgatóság, vagyis a tanulók. A tanulást ehhez a környezethez kapcsoljuk, ebbe növünk bele az oktatási rendszerben, és sajnos mindjárt hihetőbbnek gondolunk valamit, mihelyst ebben a felállásban mutatják be nekünk. Ez a konstelláció nem ok nélküli. És a fenti mondatokban használt címkék sem véletlenek. Az ilyen helyzetekben ugyanis alá-fölé rendeltségi viszonyról van szó, szinte kivétel nélkül. Ez pedig nagyon mély igazságokat és erővonalakt rejt, amit a tanulók nem is sejtenek, a tanárok pedig hajlamosak nagyon is könnyen elfelejteni.

Két párhuzam jut hirtelen az eszembe: az egyik a templom, a másik a színház. Mindkettőben ugyanez történik, és egy tanórán valahogy e kettő egyfajta furcsa ötvözetét várja a hallgatóság és a tanár egyaránt. A pap, sőt a próféta szerepe nagyon ott van a tanár figurájában, még ha ő maga ennek nincs is tudatában. A tanuló helyzetéből fakadóan alárendeltként és engedelmeskedőként látja magát ebben a szereposztásban, és a tanártól kategorikus, szinte bibliai kijelentéseket vár, mivel "a tanár tudja". Innen a jó öreg "ipse dixit", a dogma. Hányszor kaptam már azt a választ tanulótól, hogy "az egyik angoltanárom ezt mondta". Rosszabb esetben azt, hogy én. (És tényleg...) Nem lehetek dühös a kollégákra, hiszen aki tanított huzamosabb ideig, az tudja, hogy a tanulók elől nincs menekvés, olyan kérdéseket tesznek fel, amire nem lehet felkészülni, amit a szakirodalom szerzői el sem tudnak képzelni az elefántcsonttornyaikban. És ekkor két megoldás közül szokott választani az egyszerű halandó, noha több is van.

Itt kanyarodnék vissza a bekezdés elején említett két párhuzam közül a másodikhoz. Ez pedig a színház. Méghozzá nem a klasszikus, drámai színház, hanem a varieté. A vaudeville. P.T. Barnum. Ahonnan már csak egy lépés a kabaré. Barnum neve Magyarországon talán nem olyan ismert, mint Amerikában, ahol szinte fogalommá vált az egyszerű szélhámosságból mesés gazdagságot harácsoló cirkuszigazgató, könyvkereskedő, szemfényvesztő politikus és még ki tudja mi nem. Nagyon sok híres húzása volt, hoaxok tucatjait indította útjára, mindenben benne volt a keze, amivel az emberi butaságból és hiszékenységből lehetett hasznot húzni. Neki tulajdonítják a híres mondást is: "Minden perc szül egy balekot." És valóban. Egy biztos: Barnum showmannak vallotta magát és az is maradt haláláig.

Szóval az egyszeri tanár, vagy előadó - hiszen a kettő ugyanaz - egyik választási lehetősége a szemfényvesztés. Gyakran élnek is vele. Egy komolyabb kérdésnél lehet látni, hogy a példák, a mellébeszélés, a "trükkök százai" nem egyebek, mint szemfényvesztés. Show. Néha egészen szórakoztató is. Sokszor azonban egyáltalán nem az. Ennek az aggodalmas mondatnak pedig a bevezetőben említett másik szerepből fakadó elvárás az oka. A tanuló úgy tekint a tanárra, mint titkok tudójára, aki minden kérdésre pontos és kategorikus választ képes adni. Mindig. És most jön a szörnyű hír: ez sajnos nincs így. Van - nagyon is sok - olyan kérdés, amire a tanár - ott és akkor - nem tudja a választ. Ami még önmagában nem is baj, ha a tanárban megvan az a képesség, hogy beismerje. Ettől aligha lesz rosszabb ember, utánanéz, így maga is tanul. Ha azonban P.T. Barnum módjára, tudatosan visszaél a helyzetével, arra nincs mentség.

Az első és legfontosabb dolog, amit le kell szögezzek, hogy rossz kérdés nincs. Hiszen, ha a tanuló már kérdez, azzal aktivitását bizonyítja, azzal már érdeklődik, azzal már tanul. Minden komolyan vett kérdés jó! Minden tanuló kérdezzen, ha teheti! És minden tanár próbáljon meg tisztességes választ adni a kérdésekre, ha teheti! Mert bár lehet, hogy nem élnek vissza a helyzetükkel, de sokszor akkor is a könnyebbik megoldást választják, amikor nem kellene. Mire is gondolok?

Hallottátok már azt, hogy a "going to erősebb mint a will","az able to ugyanolyan mint a can, csak azt nem mondják olyan gyakran", vagy hogy a függő beszédben "egyel visszább" kell tenni mindent? Nos, ezek azok a válaszok, amik a másik könnyebbik utat jelentik. Nevük is van: pedagógiai szabály. A pedagógiai szabályt arra találták ki, hogy az esetek túlnyomó többségében érvényes legyen, és könnyű magyarázatot nyújtson olyan helyzetekben, ahol nem lehetséges a pontosabb magyarázat. Leegyszerűsített válasz. Zanzásított olvasmány. A pedagógiai szabály tehát, egyfajta egérút a nehéz helyzetekből. Ezért viszont nem mindig a tanárok a hibásak.

Képzeljük el, hogy van egy terem, zsúfolásig tele tanulókkal - sokszor gyerekekkel. (Ma a köznevelési törvény szerint a maximális osztálylétszám gimnáziumban 34 fő.) Még ha a fegyelmezéssel nincs is gond - és már ez is egy rendkívül optimista forgatókönyv - a tanárnak akkor sincs ideje arra, hogy az egész csoport vagy osztály munkáját megakassza egy komolyabb válasz teljes, vagy akár csak részleges kifejtésével. Miért? Mert egész egyszerűen nem lesz meg a tananyag, a csoport elmarad a tantervtől,a tanárt pedig elmarasztalják. Egyszerűen nincs ideje és tere a nyelvi problémák mélységben való tárgyalásának. Ennek pedig nagyon egyszerű következményei van: a tanulók egy része, valószínűleg azok, akik amúgy is ügyesebbek, képesek lesznek haladni a tanárral és a tananyaggal, míg a csoport másik része nem. Véleményem szerint itt van a gyökere a közoktatásbeli nyelvoktatásban tapasztalható hiányosságoknak. Ahelyett, hogy eltüntetné a tanulók közti különbséget, inkább növeli azt. Ez pedig még tovább vezet - a lemaradó csoport érdeklődése elvész, frusztráltabb, csalódottabb lesz, egy idő után a felzárkózás reménye is eltűnik, így aztán csak az alibizés marad.

Az, hogy bizonyos oktatási helyzetekben szükség van pedagógiai szabályokra, nem kétséges. Egyszerre több feltételnek megfelelni nélkülük talán nem is tudna egy átlagos tanár. De felmerül a kérdés: hol van a tanulók felelőssége? Mi történik, amikor kikerülnek a közoktatásból? Ha felnőttként tanulnak? Sokszor bizony így is megelégednek a könnyített változattal, a leegyszerűsített, mechanikus tudással, pedig ez nem szükségszerű!

Tanulók: tessék kérdezni!