Ezzel a poszttal ingoványos vizekre evezek, és már az első - egészen pontosan a legelső - mondatban leszögezem: magánvéleményt olvashat a tisztelt olvasó. Honnan a cím? Egyrészt egy nagyon kedves lemezem címe, másrészt egy elengedhetetlen, mondhatni esszenciális kérdéssel foglalkozik. Ez pedig nem más, mint hogy mit nevezhetünk sztenderd angolnak.

Igyekeztem minél többet utánaolvasni a témának, de őszintén be kell hogy valljam, ahelyett, hogy tisztábban látnék a kérdésben egyre zavarodottabb vagyok, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Miért érdemes foglalkozni a sztenderd kérdésével? A tanulónak azért, mert erőforrásai végesek (azaz nem tanulhat meg mindent), a tanárnak pedig azért mert a tanítás legalapvetőbb kérdése az, hogy mit tanítsunk. (Csak ezután lehet elkezdeni a hogyanról gondolkodni.) Talán azért is választottam ezt a témát, mert nagyon határozott véleményem van vele kapcsolatban. Mielőtt azonban egy újabb "fröcsögésbe" kezdenék, hadd adjak egy kis hátteret a mondandómnak, ismerkedjünk meg az "előzményekkel".

Az első és talán egyetlen tény az angol nyelvvel kapcsoltban, hogy nem sztenderdizált nyelv. Ez azt jelenti, hogy nincs egyetlen központi szerv sem, amely felügyelné és megszabná a nyelv használatának szabályait. Ez egy meglehetősen furcsa helyzet, hiszen a legtöbb európai nyelv sztenderdizált nyelv. Ilyen a francia, a német, a magyar, sőt a yoruba vagy a mandarin is. Ebben a tényben az az érdekes, hogy az angol nyelvet valahogy senki nem akarta sztenderdizálni. Ennek okain el is lehet gondolkodni, de számomra ez most mellékes. Az viszont már egyáltalán nem az, hogy tanárként gyakorlatilag olyasvalamit tanítok, amiről senki nem tudja pontosan, hogy milyen. A sztenderd angol (egyik :-)) definíciója ugyanis ez (Greenbaum, 1998, p. 14)

"Standard English is the national variety of the language inasmuch as it is not restricted to any region within the country. It is taught throughout the education system, and is identified with educated English. It is the public language of official communication... It is the variety that is taught to foreign learners."

[caption id="attachment_1593" align="aligncenter" width="600"] Keeper of the standard?[/caption]

Ez a definíció - legalábbis az én kelet közép-európai agyam számára - szinte rejtői magasságokba ér. Ha ugyanis az a sztenderd angol, amit az idegennyelvű tanulók tanulnak, akkor a probléma megoldódott. Az a sztenderd angol, amit tanítok. Halleluja! Mégsem érzem megnyugtatónak ezt a kompakt és roppant sommás meghatározást.

Sőt, ez még annyira sem megnyugtató, amennyire elvárható lenne, hiszen régóta tart a preskripítv/deskriptív "ál-vita" is, amelyről ugyan a laikus keveset tud, de hazánkban is zajlik, és úgy tűnik, az egyik vagy másik oldalon mindenki állást foglal. A "vita" nagyon röviden összefoglalható. A preskriptív szó annyit jelent: előíró. Ennek megfelelően az ún. preskriptív könyvek, szótárak illetve az ilyen módszertan kevésbé megengedő, vannak szabályai, egyes formákat vagy nyelvhasználatot "jobbnak", "kívánatosabbnak" tart mint másokat. Ezzel szemben az ún. deskriptív megközelítés nem tesz különbséget, nem állít fel követendő példát, és általában véve megengedőbb. A két megközelítés közötti állítólagos különbség abból adódik, hogy a deskriptív anyagok "leírók", míg a preskriptívek "előírók".

Már maga az elnevezés is félrevezető, hiszen, a deskriptív nyelvtanok is megfigyelésen és egy bizonyos nyelvhasználatnak megfelelő szabályok reprodukálásán alapszanak. Így igazából nem is preskriptív/deskriptív szembenállásról beszélünk. Mindkét megközelítés leír valamit, hiszen még egyetlen nyelvtudós sem tudott olyan nyelvet alkotni, amit hirtelen több százezren beszéltek anyanyelvi szinten. Így érdemesebb egy olyan megközelítésről beszélni, amely nem tesz különbséget nyelvhasználat és nyelvhasználat között, míg a másik igen. A vita valójában esztétikai és társadalmi törésvonalak mentén zajlik. Azaz: diszkrimináció ilyen vagy olyan elvek mentén, avagy ennek ellenkezője, a mindent elrelativizáló megengedés.

[caption id="attachment_1601" align="aligncenter" width="600"] Steven Pinker[/caption]

Steven Pinker a fenti cikkében remekül összefoglalja a főbb álláspontokat:

"A jelenlegi, sajnos már megszokott szembenállás szerint a preskriptivisták úgy gondolják, hogy bizonyos használati formák eredendően helyesek, míg mások eredendően hibásak, és ennek megfelelően a helyes nyelvhasználat propagálása nem más mint az igazság, az erkölcsösség és műveltség fenntartására való törekvés, és civilizációnk legjobb hagyományainak megőrzése. A helytelen formák használata ezzel szemben a relativizmust népszerűsíti, és egyszerre zülleszti a nyelvet és írott kultúránkat."

Ezzel szemben

"A deskriptivisták - ezen megközelítés szerint legalábbis - úgy hiszik, hogy a helyesség követelményei nem egyebek mint az éppen uralkodó osztály sibboletjei*, amelyek segítségével a tömegeket kontrollálni tudják. Szerintük a nyelv az emberi kreativitás produktuma, és az embereknek joguk van úgy írni és beszélni, ahogyan csak kedvük tartja."

Nem kell messzire mennünk, hogy itthon, sőt akár az osztályteremben, a Facebookon, vagy az illemhelyek falfirkáin is felismerjük a deskriptivista, vagy épp ellenkezőleg, a szalonnyelvészek között kevésbé népszerű, ám sokkal szórakoztatóbb preskriptivista hozzáállást. 1,2,3

És megy a vita, vég nélkül. Igen ám, de az egyszeri nyelvtanár nem mondhatja azt a tanulóinak (legalábbis én nem mondhatom), hogy: "Csináljatok amit akartok, innentől az angol jobbról balra módosít, a létige nem a "be" hanem a "have", és a névmásoknak nincsenek is tárgyesetű formái, használjátok csak a birtokosakat, úgy is érteni fogják, ráadásul a karib-angol ugyanolyan dialektus, mint a többi, akkor hát, miért ne?

Nem is mennék tovább, hiszen felesleges. Arra az álláspontra jutottam, hogy a dogmatizmus eddig még egyszer sem vezetett jóra. Továbbá az a tény,hogy ha egy idegen nyelvet szeretnénk megtanulni, akkor kell, hogy legyen valamilyen elképzelésünk arról, hogy azt mire, milyen szinten, miért, és kivel szeretnénk használni. Éppen ezért minden felnőtt tanuló el tudja dönteni, hogy számára érdemes- e foglalkozni a nyelvhelyesség kérdésével. Az én felelősségem ebben a polémiában mindössze annyi, hogy bemutassak néhány klasszikusnak számító könyvet, amelyeket lehet ilyennek vagy olyannak bélyegezni, de nem lehet megkerülni őket. Érdemes tanulni belőlük. Aztán, ha már ismerjük a szabályok egy részét, eldönthetjük, hogy egy adott helyzetben valóban szükséges-e alkalmaznunk őket.