A mai poszt témája egy nagyon vitatott, és a magyar iskolákban kicsit sem tanított szókapcsolat lesz, az „ain’t”. Tulajdonképpen az „ain’t” egy roppant praktikus nyelvi eszköz. Továbbá, nagyon elterjedt is. Tulajdonképpen a be-t és a have-et helyettesítheti (bármely formában), de csak tagadásnál. Vagyis:
[1] I am not going to the party on Saturday.
I ain't going to the party on Saturday.
[2] I haven’t got any money.
I ain’t got no money.
[3] You haven’t seen anything yet.
You ain’t seen nothing yet.
Érdemes megfigyelni, hogy a példamondatokban nemcsak az ain’t használata „substandard”, hanem a kettős tagadásé is. Ahogyan a könyvek mondják: „Az angolban nincs kettős tagadás.” Hát persze, hogy van. Ahogyan a könyvek mélyen hallgatnak az „ain’t”-ről is, aminek használata – ettől teljesen függetlenül – virágzik. Az „ain’t” csak tagadó formában létezik, tehát olyan nincs, hogy „ain”. Felmerülhet a kérdés, hogy ha fentebb azt állítottam, hogy roppant praktikus, és nagyon elterjedt, akkor miért nem tanítják? Elsősorban azért, mert nem „szép”. Természetesen, a szépségről nehéz vitázni, illetve egy nyelv esetében ez sokkal inkább társadalmi/hatalmi kérdés, mint esztétikai. Ez a kérdés pedig sokkal messzebb vezet, egészen pontosan ahhoz a témához, hogy milyen is a „standard angol”, ha létezne ilyen egyáltalán. Mi az, amit érdemes tanítani? Mi az amit kell tanítani? Egyszer az egyik kollégám azt mondta: „Ismerned kell a szabályokat, mielőtt megszeged őket.” Ez azt jelenti, hogy mielőtt megismerkedne a tanuló az „ain”t” tel, célszerű megtanulnia, hogy mit képes helyettesíteni ez a szó, hogy hol használhatja, és hol kell kerülnie, és hogy milyen hatást tehet ezzel a címzettre, vagyis arra a személyre, akihez beszél, vagy aki olvassa a levelet, amit írt.
Ha valamire azt mondják a nyelvtankönyvek, hogy „substandard” az nem azt jelenti, hogy tűzzel vassal üldözni kell, mindössze annyit jelent, hogy a érdemes vigyázni vele. Az „ain’t” jobbára az alsóbb társadalmi osztályok tagjaira volt jellemző. Figyelembe véve, hogy a Brit társadalomban még mindig létezik valamiféle kasztrendszer, a nyelv ennek megfelelően „kasztokra” rétegekre osztható. Egy „kulturált” angol nem használja az „ain’t”-et, nem használja az „innit”-et, (Ami nem más, mint a jól ismert „Isn’t it?” visszakérdezés egy jó vastag akcentussal és némi nemtörődömséggel.) továbbá még egy seregnyi egyéb kifejezéstől is távol tartja magát, ha rendes társaságban beszédre használja a száját, és nem szeretné magára ragasztani a „műveletlen tapló” soha le nem kaparható matricáját.
Nagyon szeretem a Catherine Tate Show-t. Ez egy show a BBC-n, amit – How surprising? – egy Catherine Tate nevű nő csinál. Jobbára az angol társadalom tipikus alakjait figurázza ki. Köztük van Laureen Cooper is, aki egy fiatal „chav”. Ráadásul nő. Az alábbi videó feliratozva van, így el is lehet olvasni, amit mondanak a srácok. Ahogyan a magyarban egy-egy „ízesebb” tájszólás, vagy néhány furcsa szó már elég ahhoz, hogy elkönyveljünk valakit nem túl művelt, vagy legalábbis „vidéki” emberként, az angoloknál ez még inkább igaz. „Ain’t”, „tough”, „bling-bling”, fit... Here we go again…
Már szinte látom is a három srácot valamelyik Bermondsey-i, vagy Tottenham-i kebabosnál, ahogyan megvitatják a nap történéseit. Kebabost mondtam? Inkább legyen valami gyorsétterem. Érdemes meghallgatni, hogy a két kiejtés között micsoda különbség van. Meg a szavak között is. Meg még elég sok mindenben… „Well, shut up then…”
Hát ebben a klipben mindent bemutatnak az „ain’t” használatáról. Talán még azt érdemes megjegyezni, hogy még mindig hiányoznak a szó eleji mássalhangzók. Mint a My Fair Lady-ben.
[caption id="attachment_567" align="aligncenter" width="576"]
"Just you wait, 'enry 'iggins, just you wait'"[/caption]
És a végére egy igazi gyöngyszem. Szeretném látni, amikor a magyar miniszterelnök megy bele egy ilyenbe. Amikor hagyja magát kigúnyolni. Na nem mintha nem röhögnének rajta elegen, de ez valahogy más lenne.
Maybe we could see, that he is bothered. Errh. Sorry. Bovered.
