Sokat beszélgetek mostanában a tanulóimmal arról, hogy miért is nehéz tanulni, hogy számukra mi jelenti a legnagyobb kihívást, és magam is elég sokat igyekszem gondolkodni azon, hogy mi az, ami hátráltathat bennünket a tanulás során. Mindezek a beszélgetések, a saját tapasztalataim és gondolataim egyre inkább meggyőznek arról, hogy elsősorban nem technikai, hanem egy nagyon is fontos érzelmi kérdésről van szó. Mit is akarok mondani?

Közhely, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége vagy a legjobb barátja is lehet. Sokszor látom, ahogyan a tanulóim küszködnek saját magukkal. Mennyi az elég? Hol van a határ? Mikor mondhatom el magamról, hogy „tudok angolul”? Mit jelent ez? Nagyon fontosnak tartom már az elején tisztázni, hogy a nyelv használata egy képesség. Ahogyan az úszás, a fára mászás vagy a biciklizés. Még fontosabb, hogy a beszéd és az írás is fizikai, testi képesség. Miért fontos ez? A tény, hogy egy idegen nyelv használata egy fizikai képesség, számomra két dolgot feltételez. Az egyik a tökéletlenség. Ez azt jelenti, hogy soha egyetlen nem anyanyelvi beszélő sem fog olyan jól megtanulni egy idegen nyelven, mint egy anyanyelvi beszélő. (Nyugtasson minket a tudat, hogy az anyanyelviek is hibáznak.) Ez egy bizonyított tény. Ebből pedig máris következik a következő dilemma – mennyi elég? Mennyire akarok „tudni angolul”?

Ha megkérdezi tőlem valaki, hogy tudok-e úszni, azt felelem: Igen. Számomra ez azt jelenti, hogy egy uszodában képes vagyok, mondjuk 1500 métert leúszni egyszerre, ha nem vagyok nagyon fáradt. De ez nem jelenti azt, hogy bárhol, bármikor, bármennyit le tudok úszni. Vagyis, ha mondjuk a viharos óceánon kellene elúsznom 8000 métert a hajótörésem helyétől a partig, valószínűleg nem sikerülne és meghalnék. De nem tudnám leúszni például Gyurta Danit sem, mégsem mondom azt: nem tudok úszni. Tudok, csak bizonyos feltételekkel…

[caption id="attachment_1109" align="aligncenter" width="600"] That's not me...[/caption]

Így már feltehetjük a következő kérdést: Mennyire akarok megtanulni angolul? Annyi elég, hogy el tudjak beszélgetni informálisan a barátaimmal, vagy többet akarok? Hiszen mindig lehet jobban… És persze az emberek általában többet akarnak. Azonban ezzel is van egy kis bökkenő. Nem megy rögtön. Évek kellenek hozzá. Gyakorlással töltött évek. Sokak szerint frusztrációval töltött évek. De szerintem nem kell, hogy a gyakorlás évei dühöngéssel, sértettséggel, félelemmel teljenek. Miért mondom ezt?

Senki nem szeret ügyetlen lenni, tovább megyek, senki nem szeret sokáig ügyetlennek maradni. Pláne nem akkor, amikor szerinte „ezt már rég tudnia kellene…” . Valóban? Érdemes megkérdezni magunktól: Eleget gyakoroltam? Szóban és írásban is? Kicsit átvitt értelemben: Megcsináltam a házimat? Ha igen, akkor jogosan várjuk el a fejlődést. Ha nem, akkor az elvárásunk a hiú remény kategóriájába esik. Menthetetlenül.

Meg kell elégednünk azzal, amink van. Persze, mindig lehet több, ha gyakorolsz, jobb lesz, ez ennyire egyszerű. De ha csak egy kicsit tudsz beszélni, vagy gyakran hibázol, az a legrosszabb kifogás arra, hogy ne beszélj. Hiszen, ha nem gyakorolsz, soha nem lesz jobb.  Ez a legnehezebb. Elismerni a saját korlátainkat, és néha szembesülni azzal, hogy mások jobbak, vagy gyorsabban fejlődnek. Érdekes, hogy ez a nyelv esetében mennyire zavarja a tanulókat. Például még soha nem hallottam senkit arról panaszkodni, hogy: „Már 10 éve úszok, és még mindig nem megy a 200 pillangó 1:30 alatt.” Miért pont a nyelv lenne kivétel? Ezen érdemes elgondolkodni…

Talán ez amiatt van, hogy mások az elvárási szintek, mások a sztenderdek.  A biciklizés esetében például a legtöbb ember úgy gondolja, hogy akkor mondhatja azt, hogy tud biciklizni, amikor segítség nélkül, biztos egyensúllyal el tud jutni A pontból B pontba. Vagyis, nem kell megnyernem a Tour de France-t, hogy azt mondhassam, tudok biciklizni, még a Balatont sem kell körbetekernem, sőt még arra sem kell, hogy képes legyek, hogy mindkét kézzel elengedjem a kormányt. Azok csak a hab a tortán.  De mi az amit a tanulók elvárnak saját maguktól az idegennyelv tanulás során?

[caption id="attachment_1113" align="aligncenter" width="600"] Do you need to be this good?[/caption]

Az egyik tanulóm így definiálta a társalgási szintet: bármiről el tudjak beszélgetni bárkivel. Hmm… Ha ez a társalgási szint, akkor én nagyon szeretnék ezen a szinten lenni. A társalgási szintet inkább úgy képzeljük el, hogy egy party-n mindenkinek tudunk köszönni, meg olyasmiket tudunk kérdezni, hogy: Hogy szolgál az egészsége? Illetve „Hogy van a kedves felesége?” Ha ehhez még hozzávesszük az átszellemült arccal bólogatás és a profi szinten kivitelezett hümmögés képességét, akkor készen is vagyunk. Ez a társalgási szint. A „bárkivel bármiről” sokkal feljebb van.

A cikk elején azt mondtam, hogy két tény következik abból, hogy egy idegennyelv használata egy képesség. Az egyik a tökéletlenség. A másik pedig a fokozatosság. A legtöbb esetben a tanulók problémája nagyon egyszerű: túl sok mindent akarnak, túl gyorsan, és túl kevés munkával. Hadd mondjak el egy történetet.

Az Aikido-t elég nehéz megtanulni. Az egyik alapvető mozdulata az előre gurulás, ami olyan, mint egy bukfenc, de mégsem az. Sokan meg tudják csinálni már az első alkalommal is, nekem azonban nem volt ilyen szerencsém. Hónapokba telt, mire valahogy meg tudtam csinálni egy jó előre gurulást. Közben persze a csoport többi tagja vígan gördült mellettem a terem egyik végéből a másikba, míg én csak szerencsétlenkedtem. Dühítő volt. Elkeserítő. Lehangoló. De valahogy kitartottam. És persze azt is hozzá kell tenni, hogy rendszeresen lejártam, hogy gyakoroljam az átkozott előre gurulást. Akkor is, amikor a többiek mást csináltak. Ma már jobban gurulok, mint eddig bármikor, és erre büszke is vagyok. Persze – ahogyan az angolban sem – itt sincs soha vége. Alighogy megtanultam előre gurulni, hátra is kellett. Ez újabb kihívást jelentett, amivel még ma is küzdök. Úgy-ahogy tudok hátra gurulni. Néha azonban nem jön össze. És hozzá kell szoknom, hogy ez még egy jó darabig így lesz.

[caption id="attachment_1117" align="aligncenter" width="450"] Looks simple, right?[/caption]

Az angol ugyanilyen. Egyszerre csak egy akadályt kell venni és ha nem megy akkor nem feladni, hanem gyakorolni kell, amíg sikerül. A tanárok és a könyvek sokat segíthetnek, de a munkát csak a tanuló (vagyis TE, kedves olvasóm) tudod elvégezni. Ezt mindenki tudja. Emiatt gyakran a tanulók saját magukat hibáztatják.

Nem érdemes. Az önostorozás és a némaság zsákutcák. Az egyedüli dolog amire szükséged van, az a motivációd. Hogyan őrizheted meg? Ahelyett, hogy azon dühöngsz, hogy nem tudsz megfelelni a saját irreális elvárásaidnak, mérd magad reális mércével és örülj az apró sikereknek is. A nagy sikerek sok kicsiből állnak össze.

[caption id="attachment_1122" align="aligncenter" width="427"] Falling into grace...[/caption]