Elérkezett az ideje annak, hogy néhány szóval összefoglaljam a véleményem a kétnyelvű szótárakról. Nemcsak azért, mert kikívánkozik belőlem: sokkal inkább azért, mert segítséget szeretnék vele nyújtani a nyelvtanulóknak, és ezáltal szeretném őket megannyi apró, ugyanakkor roppant kellemetlen tévedéstől megóvni.
Miért van szükség szótárakra? Természetesen azért, mert nem ismerünk – nem is ismerhetünk – minden egyes szót. Nemcsak egy számunkra idegen nyelv, de akár a saját anyanyelvünk esetében sem. És mióta vannak szótárak, azóta a válasz kézenfekvő: üssük fel őket, és keressük meg, amire szükségünk van. Hol itt a baj?
Naponta látom a tanítványaimat és másokat is, ahogyan ész nélkül lapozgatják a szótárakat, és teljesen rosszul használják őket. Mielőtt kinyitná az ember, érdemes tudni, hogy mire jó egy szótár, és mire nem. Ismerkedjünk hát meg velük!
A szótárak alapvetően két csoportra oszthatóak: a kétnyelvű (pl. Angol – Magyar) illetve az egynyelvű szótárak csoportjára. (Magyarul például ilyen a Magyar értelmező kéziszótár, angolul mondjuk a Webster’s, vagy az OED)
A legtöbb tanulót elsősorban a kétnyelvű szótárak használata érdekli, mivel erre van szükségük, ha nem ismernek egy szót. Miben tud segíteni számunkra egy kétnyelvű szótár? Ehhez tudnunk kell, hogy hogy néz ki egy szócikk a szótáron belül. Maguk a szavak ABC sorrendbe szedve találhatóak a szótárakban. Ezt többé kevésbé mindenki tudja. Ez azonban csak az első lépés kellene, hogy legyen. Sajnos, még az Akadémiai nagyszótárakban sincsenek ott a fonetikus jelek a kiejtés könnyítésére, pedig nagyon kellenének! A vastag betűvel szedett szó után általában rövidítéseket találunk. Például: tsi., ált., mn., biz., hiv. vagy valami hasonlót. A legtöbb szótár legalább az adott szó szófaját jelöli. Hasznos, hogy a jobb szótárak gyakran sz ún. regisztert is jelölik, vagyis megnevezik, hogy milyen társadalmi környezetben elfogadott ill. használt az adott szó. Ez nyelvvizsgázóknak különösen jól jöhet!
Ezt azért is teszik, mert a szófaj a jelentés szerves része! A fent említett tsi. rövidítés például azt jelenti: tárgyas ige. Ez nagyon fontos, ugyanis az angolban a tárgy nélküli, a tárgyas és a kötőigék alapvetően más mondatszerkezetet vonnak maguk után! Ez azt jelenti, hogy ha tudom a szó szófaját – amit a szótár meg is mond nekünk, amennyiben hajlandóak vagyunk a jelmagyarázatot elolvasni az elején – akkor sokkal könnyebben fejtem meg a mondat jelentését! Tessék elolvasni a jelmagyarázatot a szótár elején! Azért van!
Ezután általában egy hosszú szócikk következik, amely lényegét tekintve egy felsorolás. Az Akadémiai nagyszótár (Magyar Angol; Országh, Futász, Kövecses) a jelentéseket felsorolja, és sajnos a jelentések mellé teszi a kifejezéseket is. Ugyan alaposnak alapos ez a megoldás, azonban nagyon hosszúra nyújtja a szócikket. Miért baj ez? Elsősorban azért, mert az átlag halandó – főképp ha kezdő – akkor nem fogja venni a fáradtságot, hogy végigolvassa a jelentéseket, esetleg kikeresse a saját szókapcsolatát, még ha ott is van a felsoroltak között. Nem. Általában az első jelentést választja ki, vagy azt, amelyik éppen szimpatikus és azt az értelmet kölcsönzi a mondatnak, amelyet szeretne. Nagyon gyakori hiba, hogy a tanuló teljesen öntörvényűen választ jelentést a felsorolásból, ahelyett, hogy kikeresné a megfelelőt.
Amikor még egészen kezdő voltam, feltűnt, hogy milyen könnyen boldogulnak a tanulók a meglehetősen nehéz szövegekkel. Pörögtek a lapok, haladt a fordítás. Azonban mikor megkérdeztem mit jelent egy adott mondat, a legnagyobb magabiztossággal mondtak butaságokat. Miért? Mert ők eldöntötték, hogy az a mondat azt jelenti, amit gondolnak, és akkor az biztos úgy is van. És persze a szótárban találtak valamit, ami alátámasztotta az elképzelésüket. Egyszer valaki azt mondta, ha elég időd és elég adatod van, bármit bizonyítani tudsz. Sajnos ez a nyelvek esetében nem így van. Ha valami nem azt jelenti, akkor mindegy mennyi ideig próbálgatod bizonyítani az igazad.
Ez a legnagyobb baj a kétnyelvű szótárakkal: ahelyett, hogy tiszta és egyértelmű tanácsot adnának, hogy egy adott szó ott és akkor – értsd: abban a mondatban és abban a szövegkörnyezetben, amely a tanuló előtt van – mit jelent; visszateszik a felelősséget a tanulóra. Természetesen nem lehet elvárni egy szótártól, hogy döntéseket hozzon. A magyar nagyszótárak még mindig elég jónak nevezhetők, hibáik ellenére is. Fontosabb, hogy a tanuló tisztában legyen vele: a döntéseket mindig neki kell meghoznia! Érdemes tudni azonban minden tanulónak: csak azért, mert a szótár írta, nem biztos, hogy az mindig, minden mondatban megállja a helyét. Ha nem akarunk úgy fordítani, mint egy fordítógép, akkor mérlegelnünk kell, hogy a megfelelő szót, vagy legalább a megfelelő szófajú szót válasszuk.
A „labda visszadobása” azonban csak az első problémája a magyar kétnyelvű szótáraknak. A többiről talán érdemes elolvasni az Akadémiai kiadó saját véleményét:
„A szótáraknak is megvan a maguk sorsa. Az ötvenes években az Akadémiai Kiadónál a legjobb magyar szótárírók – Országh László, Halász Előd, Eckhardt Sándor, a Hadrovics-Gáldi szerzőpáros és mások – olyan műveket készítettek, amelyek évtizedekig meghatározták idegen nyelvi kultúránkat. Jellemző módon a szerzők neve a szótáruk szinonímájává vált: a könyvesboltokban egy „Országh”-ot, egy „Halász”-t, egy „Eckhardt”-ot kerestek a vásárlók.
A – maguk korában modernnek számító – szótárcsaládok azonban az évtizedek során természetszerűleg elavultak. A hatvanas években még volt pénze és eszköze a Kiadónak a felújításra, modernizálásra – később már csupán változatlan utánnyomások követték egymást.”
(A kiadó előszava, in: Magyar Angol Akadémiai Nagyszótár; Országh, Futász, Kövecses, 1998)
Hát, itt van a kutya elásva. Félreértés ne essék! Szótárat készíteni nem könnyű munka, olyannyira nem, hogy akár herkulesinek is nevezhetném, ha valaki értené még, mit jelent. Szótárat készíteni Magyarországon rossz üzlet. Nagyon sok pénz, még több idő, és rengeteg erőfeszítés kell hozzá. Nem csoda, hogy az Akadémiai Kiadó nem serénykedett a kommunizmus évei alatt.
Ha hinni lehet a statisztikáknak, akkor évente több ezer új angol szó születik. Egy szótár nem pusztán attól lesz jó, hogy minden szó benne van. Nem is lehet, és nem is kell. Azonban fontos, hogy azért megpróbáljunk haladni a korral. Sokkal fontosabb ennél egy sajátosan magyar jelenség. Ezt én csak párhuzamosságnak hívom. A jelenség annyit jelent, hogy minden magyar szónak megpróbálunk valami jelentést adni a szótárban, pedig, valójában nem lehet. Méghozzá olyannyira nem, hogy sokszor nemcsak a szó, hanem maga a fogalom is hiányzik az angol nyelvből. Mert hogyan tudnád megmagyarázni, mi az, hogy tepertős pogácsa, umbulda, csendőrpertu, bővérű menyecske vagy békebeli. Az angolban még a tegeződés – magázódás is idegennek számít, a jól ismert tetszikelésről nem is beszélve. Nem lehet minden szót lefordítani…
És ez nem is feltétlenül a szótárak hibája, hanem gyakran a tanulók hibás elképzeléséből fakad. Ez nem feltétlenül csak a magyarokra jellemző. Michael Swan egyik cikkében megjegyzi: találkozott egy olyan fiúval aki latin nyelvvizsgájára készült egy orvosi egyetemen. A fiú úgy gondolta, elég ha egy szótárból megtanulja a szavakat és már tudni is fog latinul… A szótár nem varázsigék gyűjteménye. Sokszor félrevezethet bennünket, ha nem használjuk a józan eszünket.
Összefoglalva, néhány jó tanács:
- Olvasd el a jelmagyarázatot a szótár elején! Megtudhatod belőle, hogy mit jelentenek a jelölések, amelyek pontosan azonosítják számodra a szót, elmondják a szófaját, megmondják, hogy a nyelv melyik rétegéhez tartozik: hivatalos, informális, stb…
- Ha megtaláltad a keresett szót, ne ragadj le rögtön az első jelentésnél. Illeszd a mondatodba, és ha nem értelmes, keresgélj tovább a jelentések között!
- Egy szótár nem szótár! Ha nem győzött meg, amit olvastál, nyiss ki egy másikat is. Ha ellentmondásra bukkansz, gyanakodj!
