Már megint a nyelvtan, és hogy miért is van rá szükségünk. Michael Swan szerint a nyelv megfelelő használatához szükségünk van a szavak jelentésének ismeretére, és a nyelvtanra. Sok színes hasonlatot lehetne ideilleszteni, például ha a szavak a téglák, akkor a nyelvtan a habarcs és a tervrajzok amik ahhoz kellenek, hogy felépüljön a házunk.

Azt is mondhatnánk, hogy nyelvtan nélkül a nyelvhasználat olyan, mintha a címzettnek – vagyis akihez beszélünk – adnánk egy szemüveget, amin keresztül csak homályosan lát. Minél pontatlanabba a nyelvtanunk és minél pontatlanabb a szóhasználatunk (lásd az előző három cikk) annál kevésbé fogja a másik érteni, hogy mit is szeretnénk mondani…

Miért baj ez? Az angol lassan konyhanyelvvé fajul. Nem viccelek, szakmai berkekben hallottam, hogy „Nekünk az a feladatunk, hogy ilyen konyhanyelvi szinten megtanítsuk beszélni őket (sic). Úgy képzeld el, mintha egy youth hostel konyhájában kellene beszélgetned másokkal. Csak ennyi kell.” És mindezt a tanári oldalról hallani riasztó. A nyelvhasználók oldaláról viszont még mindig nem látom, hogy elterjedt lenne a pontos és figyelmes nyelvhasználat, de ami még rosszabb, az az, hogy egyre kevésbé törik magukat, hogy pontosan beszéljenek. Ez persze a tanárok vállára helyezi a felelősséget: nekünk kell változnunk. Nekünk kell felismertetni a tanulókkal, hogy igenis jó és hasznos ismerni és használni a nyelvtant. Hogy a nyelvtan: érték.

Elrettentő – és némileg szórakoztató – példaként másoltam ide Péntek Imre Internacionális eset című versét, amely pontosan egy ilyen szituációt ír le. A kétértelmű mondatok, a gyakorlatilag hiányzó nyelvtan egyszerre teszik komikussá és tragikussá a verset.

Péntek Imre: Internacionális Eset (Szép Versek, 1981)

„Francz, a lakatos elvette feleségül Piroska, im Pusztamagyaród.

Piroska schön, nagyon.

Lakik négy év Deutschland, Mühlgraben. Franz dolgozik hatalmas gyár. Piroska otthon bérelt lakás ringat gyerek. Ott ez csoda. Gyerek. Három utca jár kukucs. Nyáron persze látogat anyós.

Francz mesél, mesél. Megvan minden. Bútoros szobák. Kocsi. De én szeret itt. Tanul magyar. Települ át. Lesz gazdaparaszt. Van jó levegő. Nem mint gyár. Istálló, tehén, disznó, minden. Csak szép lakást hoz ide. Utánfutóra föl, gurul. Utál gépek. Fülnek árt zaj. Hallgat inkább cigányzene és malaccsámcsogás. Anyós is szeret. Hoz szárazkenyeret a piros Volvó utánfutó. Nem neki, malacnak.

Ez volt bajos.

A vámon át. A száraz kenyér. Szörnyű. Mi ez? Kenyér? Mind, mind? Tényleg? Majd nézzük. Vizsgálás. Forgatás. Kóstolás. Csóválja fej. A vám. Ejnye, ejnye! Tilos! Nem tud? Biztos száraz kenyér? Nincs benn dollár? Arany? Kábító? Én magyaráz: Szeret anyós, anyósnak van malac. Malac szeret moslék. Legyint a vám. Bolond!

Hiába mondás: Német kenyér – magyar disznó, mindegy. Magyar disznó – német kenyér, mindegy. Az vagy, kiabál vám. Német disznó! Tűnj már!

Nem érti a durvát. Minden disznó esz minden kenyér. Nem zavar határ, vám. Ez egy internacionális dolog.”