Nagyon gyakran hallottam azt a kijelentést tanulóktól, és gyakran tanároktól is, hogy a legjobban úgy lehet megtanulni angolul – vagy bármilyen idegen nyelven – ha nyelvterületre utazunk, vagy éppen ott is élünk. Sokan úgy gondolhatják például, hogy ha Nagy – Britanniába, vagy az Egyesült Államokba utaznak, netán ott is maradnak hosszabb ideig, nagymértékben javul majd az angoljuk.

[caption id="attachment_1326" align="aligncenter" width="600"] Wishing upon a star...[/caption]

Volt szerencsém meggyőződni arról, hogy ez egy hibás elképzelés. Ennek a meggyőződésemnek több oka is van. A saját tapasztalataim segítettek megérteni a valós helyzetet. Londonban jó néhány magyarral találkoztam, akik – annak ellenére, hogy évek óta kinn éltek – nem értették és beszélték jobban az angolt, mint kiutazásuk előtt. Hogy lehet ez? Hiszen éjjel - nappal angol környezetben éltek, angolul beszéltek hozzájuk a boltban és a munkahelyükön, és lehetőségük volt arra is, hogy angol barátokat szerezzenek. Csakhogy pusztán attól, hogy valaki angol vagy amerikai levegőt szív be, még nem fog megtanulni angolul. Ha a nap 24 órájában teszi ezt, akkor sem. A legfontosabb, hogy beszéljen, és írjon angolul. Ehhez azonban nem kell külföldre utazni.

Az elképzelésekkel ellentétben a legtöbb emigráns nem tanul meg angolul, helyesebben mondva, a „Me Tarzan, you Jane”  szintnél nem lép tovább. Miért? Mert nincs rá szüksége. (Lásd: Scott Thornbury, Uncovering Grammar) Ma már az emberiség joggal lehet büszke arra, hogy gyakorlatilag süketnémaként is elboldogulhatunk bármelyik nagyvárosban Európa nyugati részében. Az Egyesült Államok-ra pedig ez még inkább igaz. Vagyis az az elképzelés, hogy majd megtanulom, hogyan kell angolul beszélni, mert rákényszerülök, egyszerűen hamis. Azért mert a külső kényszerek eltűntek. Nem kell többet mondanunk egy jegyvásárlásnál, hogy  „One ticket please.” És ennél nem is mennek tovább. Gyakran már beszélni sem kell. London tele van olyan üzletekkel, ahol már nincs is emberi pénztáros, egy automata végzi a munkát. Sőt, az automata pénztárak már az újpesti Tesco hipermarketben is megjelentek... Azokkal pedig nem kell beszélni. Ha Nagy - Britanniában szeretnénk kiváltani – a legális munkavállaláshoz egyébként kötelező – társadalombiztosítási kártyát, akkor biztosítanak számunkra tolmácsot. Méghozzá a brit államkincstár pénzén.  „Welcome to Paradise[1]” mondhatnánk, ha értenénk mit jelent. Évről évre kevesebb és kevesebb lesz azokból a helyzetekből, ahol muszáj angolul beszélnünk.

[caption id="attachment_1322" align="aligncenter" width="600"] Remarkable[/caption]

De mi a helyzet a belső kényszerekkel? Vajon tényleg szeretnének beszélni a kivándorlók? Vajon azért utaznak külföldre a magyarok, hogy nyelvet tanuljanak? A többség sajnos nem. Anyagi célok vezérlik őket, esetleg menekülnek valami elől. Érdekes tény, hogy a legtöbb emigránsnak általában a barátai is abból az országból kerülnek ki, ahonnan emigráltak, és ezzel nemcsak a magyarok vannak így. Az olaszok az olaszokkal maradnak, a lengyelek a lengyelekkel, a bangladesiek a bangladesiekkel. Szociológiai közhely, hogy a bevándorlók automatikusan szegregálják saját magukat. Nem véletlenül van külön Chinatown, Koreatown, Little Russia és a többi szinte minden amerikai nagyvárosban. Az új környezetben, amely sokak számára fenyegető, de mindenesetre idegen, a társas kapcsolatok értéke megsokszorozódik. Már csak azért is, mert az otthoniakkal nem lehet találkozni. A társas kapcsolatokhoz azonban beszélni kell. Még ha a készség adott is, tehát az illető tud is valamelyest angolul – bár ez a ritkább eset – akkor sem valószínű, hogy csak úgy leáll vadidegen, angolul beszélő emberekkel beszélgetni. Miért tenné? Nincs közös témájuk, sőt sokszor az érdeklődés csírája is hiányzik. És akkor ne is beszéljünk a „culture shock” jelenségéről, amely gyakran még azokat is megnémítja, akik egyébként kiválóan beszélnek. Nem ugyanúgy kezd el beszélgetni egymással két magyar, mint két amerikai. Elég ha a „How are you?” kérdésre gondolunk. Attól, hogy értjük a szavak jelentését (Hogy vagy?) és  a magyarban is használjuk ezt a kifejezést, a jelentés teljesen más lesz. Magyarországon ez egy bizalmas, sokszor intim, beszélgetés kezdetét jelentheti. Nem mindenkitől kérdezzük meg, pláne nem az első találkozás alkalmával. Az amerikaiak és az britek számára azonban ez a kérdés inkább egyfajta üdvözlésként funkcionál. Persze a másik, az általunk ismert jelentésével is használják. De ahhoz meg kell éreznünk, hogy mikor melyikre gondoltak. A kommunikációnak csak az egyik része a nyelv. És beszéljünk akár tökéletesen angolul, ahhoz, hogy boldoguljunk egy másik kultúrában, sokkal több kell. Ahhoz pedig, hogy jól is érezzük magunkat, még több.

[caption id="attachment_1324" align="aligncenter" width="600"] Oh, the glamour...[/caption]

De, ha még minden körülmény kedvező is, akkor sem valószínű, hogy beszédbe elegyedik a bevándorló az anyanyelvi beszélőkkel. Egy anyanyelvi beszélő ugyanis gyorsan, valamilyen akcentussal, akár erősebb tájszólással, sajátos szókincset használva beszél. Ha a „Me Tarzan, you Jane” volt a skála nulla pontja, akkor ez a túlsó vége. Az anyanyelvű beszélők beszédét a „kezdők”, sőt sokszor a „haladók” sem értik, ezért számukra is kihívás nyelvterületen tanulni. A nyelvterület abban különbözik egy iskolától, hogy itt senki nem fog lassítani, és nem fogja figyelembe venni a tanuló szintjét.

Ha csak érted, amit mondanak, az kevés. Miért? Mert egy beszélgetés kétirányú. Nem igazán nevezhetünk beszélgetésnek egy olyan helyzetet, amiben hozzád beszélnek, de te egyáltalán nem válaszolsz. Ez a tény hozza előtérbe a beszéd érzelmi oldalát. Mert ahhoz, hogy egy idegen környezetben, egy idegen nyelven egy idegen emberrel szóba elegyedjünk, jókora adag magabiztosságra és érdeklődésre van szükségünk. És itt van az Achilles – sarka az egész elméletnek. Mivel kezdőként, sőt sokszor haladóként is nehéz beszélni külföldön, ezért nem profitálnak belőle a tanulók. A leggyakoribb megoldás, hogy a tanuló az anyanyelvét használva beilleszkedik a kinti kolóniába, és az angol használatát a legszükségesebb minimumra korlátozza.

Az érzelmi oldalról nézve ez egy ördögi kör. Mivel nem vagyok magabiztos, nem beszélek. Mivel nem beszélek, az angolom nem lesz jobb. Mivel nem lesz jobb az angolom, ezért még kevésbé leszek magabiztos. És mivel egyáltalán nem vagyok magabiztos, ezért nem beszélek angolul, vagy ha igen, akkor is igyekszem elkerülni a bizonytalan helyzeteket. Mit értek a bizonytalan helyzet alatt? Például egy ismeretlen kiejtést, új szavak tömegét (pl. egy sportközvetítést), vagyis mindazokat a helyzeteket, amelyekből a legtöbbet lehetne tanulni. És mivel elkerülöm a bizonytalan helyzeteket, ezért az angolom nem lesz jobb. Évtizedeket lehet eltölteni nyelvterületen anélkül, hogy komolyabb mértékben fejlődne az idegennyelv tudásunk.

[caption id="attachment_1325" align="aligncenter" width="500"] No need to talk...[/caption]

Ahhoz, hogy profitálni tudjunk a nyelvterületen való tartózkodásból, szükségünk van egy szilárd nyelvtani és szókincs alapra. Ez a technikai rész. Az érzelmi hozzávalók: nyitottság, türelem, magabiztosság, és szorgalom. Ez az, amit én a nyelvtudás kritikus tömegének nevezek. Az atombomba nem robban fel, ha nem jön létre a kritikus tömeg. Ugyanez a helyzet a nyelvterületen tartózkodással. Ha nincs egy stabil alapod, és bátor, magabiztos hozzáállásod, akkor nem leszel képes teljes mértékben kihasználni a nyelvterület adta lehetőségeket. Úgy is fogalmazhatok, hogy jobban teszed, ha itthon maradsz.

Nem véletlenül tanítják az evezősöket tanmedencében. Nem véletlenül tanítják az angolt iskolákban. A kontrollált környezet, a szavak korlátozott száma, és a szakképzett tanárok biztosítják a tanulás technikai részét. A tanulóval azonos szinten levő társak pedig az érzelmi oldalt. Könnyebb magabiztosnak lenni, ha tudom, hogy egy velem egyenlő tudású partnerrel beszélgetek. Kisebb a félelem. A félreértések elkerülése végett: természetesen, ha megvan az alapod és a magabiztosságod, akkor nagyon hasznos nyelvterületen tartózkodni, persze csak ha élvezed. Azonban a nyelvterület nem valamiféle „csodatévő hely”. Attól, hogy ott vagyunk, még nem fogunk megtanulni jobban beszélni és írni.

Éppen ezért tartom jó ötletnek az anyanyelvi területen levő iskolákat. Ezek azok az intézmények, amelyek egyesítik a nyelvterület és az iskolai oktatás előnyeit. Sokkal érdemesebb meglátogatni őket, mint csak úgy céltalanul nyelvterületen élni, és bízni abban, hogy valahogy „majd csak ragad ránk valami”.