Nagyon sokat gondolkoztam és régóta készültem megírni ezt a posztot, de úgy éreztem, valami mindig hiányzik még hozzá. A kritikus rész, ami hidat ver az olvasó és a szerző, a tanuló és a tanár közé. Azt remélem, most megtaláltam ezt a darabot, és a cikk amit éppen olvas a kedves olvasó, így végre érthető és ezért hasznos lesz.
Nem tudom, mennyire kell majd hosszúra nyújtanom a mondandómat ahhoz, hogy kikerekedjen belőle a tanulság ami segít. Miről is akarok beszélni... Arról a jelenségről, amit sok tanuló ismerhet hallomásból vagy tapasztalhatott meg a saját bőrén is: a csüggedésről. A kicsi kudarcról, ami nem ritkán odáig vezet, hogy a tanulási folyamat megszakad és a tanuló megkeseredve, önvádlón abbahagyja az egészet. Igen, a kicsi kudarcból nagy lesz - aztán a nagy kudarc marad. Hogyan ér el valaki ehhez a zsákutcához, és marad benne végig? Helyesebben kérdezve: miért?
Nem ismerős a helyzet? Elkezdesz tanulni valamit, mennek a napok, a hetek - talán a hónapok is - és egészen jól sikerülnek a dolgok. Megvannak a kezdeti sikerek, aztán - mint derül égből a villámcsapás - beüt a kudarc. Általában azért mert valami új dolgot kellene jól megoldani. Erre mondják divatos szóval, hogy új kihívással kell szembenézni. A szembenézés még megy is - sőt, az nagyon is jól megy - hiszen a kezdeti sikerekkel a zsebében magabiztos, sőt néha hetyke is lehet az ember. Ez nem baj, hiszen a büszkeség jogos - munka áll mögötte. Azonban az új kihívás makacsnak bizonyul, nem találni fogást rajta. Ez az elején kissé aggasztó. Aztán már frusztráló. Aztán elkeserítő válik, és a folyamat végén a tanuló félni kezd. Mindegy, hogy ez a feladat micsoda - gyakran a nyilvános beszéd az, sokszor a fogalmazás, néha a fordítás, de láttam már felnőtt tanulót a kézírása miatt kétségbe esni. Ez a híres bukási spirál: szinte mindig ugyanúgy néz ki. Sokat, sokszor láttam már: férfiaknál, nőknél, fiataloknál, idősebbeknél. Maga a folyamat szinte mindig egyforma, tipikus. Számomra, - a tanár, a fejlesztő és segítő szakember számára - kívülről nézve nyilvánvaló és már-már banálisnak látszó jelenség ez.
A tanuló számára azonban az új és ismeretlen pokol maga. A pokol, méghozzá az eredeti, dantei értelemben: lassú alámerülés valami szörnyű és ismeretlen helyre, ahonnan semmilyen, vagy csak nagyon kétséges, visszatérés létezik. Számára ez a helyzet egyáltalán nem tűnik ismerősnek - noha lehet, hogy már többször is átélte. Ahogyan az ember minduntalan halálra rémül, ha hirtelen dobálni kezd alatta a repülő, vagy az adóhivataltól kap levelet; ha késő este közeli hozzátartozó nevét jelzi ki a telefon. Vannak betegségek, amiket ezerszer is el lehet kapni - a tapasztalat sajnos nem mindig tesz immúnissá. Ilyen ez a helyzet is - hiába éltük már meg mással kapcsolatban - mikor benne vagyunk, nem ismerjük fel a jeleket, és ismeretlen helyzetnek látjuk, noha nem az. Nagyon is ismeri mindenki. Azonban amikor a nyelvtanulás során kerülnek bele, gyakran felelős, felnőtt emberek is megfeledkeznek tapasztalatukról és kétségbeesnek.
Mikor egy-egy tanulómnál érzem, hogy közel áll a szakadék széléhez, igyekszek segíteni - ez nem csak gyakorlati, pragmatikus igény, hanem emberi kötelesség is. Igyekszem rávezetni, hogy amit átél, az természetes, és anélkül, hogy elbagatellizálnám az általa átélt, nagyon is valós és fenyegető érzelmeket, próbálom elejét venni a bajnak. A baj ugyanis tényleg fenyegető: tartós és állandó sikertelenséget, félelmet, bűntudatot, és így önbecsülési problémákat is okozhat. Nem mellesleg nem tanul meg angolul. Ha nem figyelek oda, egy hajszálnyi repedésből tátongó szakadék válhat. De honnan a kis repedés? Miért reagál az ember ilyen erősen egy apró, átmeneti sikertelenségre ilyen pánikkal, szinte reflexszerűen?
Azt hiszem, ebbe a kérdésbe nyertem bepillantást a héten. Úgy vélem, a probléma gyökerét sikerült meglátnom. Ez pedig nem más mint, az önismeret hiánya. Annyira elszoktunk a tanulástól, hogy nem tudjuk, hogyan tanulunk. És itt most nem a különféle módszerek színes kavalkádjára gondolok, hiszen lassan már a vércsoport szerinti tanulást is megvásárolhatjuk, annyiféle "megoldás" létezik már, - akár több is - mint a diétáknál. Most azonban nem a vércsoportunk vagy a csillagjegyünk fontos. Arra a kérdésre kell igazi és őszinte válasz tanulnunk, hogy milyenek vagyunk. Pontosabban, hogy mennyi kontrollra és szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.
Vannak tanulóim, akik ragaszkodnak a kurzuskönyvekhez, a tételes házi feladathoz, a rendszeres számonkéréshez. Az olyasféle dolgokhoz, amikkel a legtöbbünk az iskolában találkozott. Számukra azok az ideális feltételek, amelyek elég korlátot, kötelmet nyújtanak. Vannak dolgok, amiket mérni, számszerűsíteni lehet, a leckék számozott egymásutánban követik egymást, és átlátható, szinte tiszta rendszerben épülnek egymásra. A kötetlenebb, kreatívabb feladatokkal általában nem foglalkoznak annyira szívesen. Vagy mert a tudásuk még nem elég ahhoz, hogy kifejezzék amit mondani akarnak, vagy mert egyszerűen szívesebben mozognak a kötöttebb feladatok világában. Gyakran akadémiailag nagyon jó a teljesítményük, így a feladatokkal amúgy is nagyobb rutinnal bánnak. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is nevezzem el azt a csoportot és végül a "versenyző" mellett döntöttem. Ez nem jelenti azt, hogy minden versenyző szeret másokkal versenyezni, de ők általában jobban bírják a kötöttségeket, az iskolai körülményeket, gyakrabban tesznek vizsgát is. Sokan szigorúak magukkal, a legkomolyabb terhelést is könnyen veszik, mert olyan mintha magukkal folyton versenyeznének. Gyakran mondják: "Jobb akarok lenni."
Vannak azonban olyanok is, akik nem fejlődnek ilyen körülmények között. Nem csinálnak házit, nem köti le őket semmilyen kurzuskönyv, hiába váltogatjuk őket, mindegyik csak ugyanazt a hatást éri el - a semmit. Ők inkább "felfedezni" szeretnek - filmeket nézni, beszélgetni, a saját írásaikkal vagy leveleikkel foglalkozni. Nekik "szabadságból" pontosabban kötetlenségből kell több. A formális,"iskolás" körülményeket hátráltatónak, béklyónak érzik, még ha ezt nyíltan nem is mondják ki. Ők gyakran kerülnek összetűzésbe az iskolában tanáraikkal, aztán letesznek egy nyelvvizsgát és nem járnak be órára. Ugyanolyan jó teljesítményt képesek nyújtani, de a feladatokkal nincsenek kibékülve. Hívjuk ezt a típust "felfedezőnek". Ők inkább egyedül szeretnek dolgozni, a saját meglátásaiknak, érdeklődésüknek, és nem utolsósorban saját vérmérsékletüknek megfelelően. Általában nem versenyeznek. Sokszor magukkal sem, tehát nekem kell őket noszogatnom, ha a helyzet megkívánja. Ők azt mondják: "Érteni akarom."
A fenti két típus - természetesen - csak a két végpont. Mindenkiben van az egyik és a másik csoport tulajdonságaiból is, sőt - és itt jön a legfontosabb tanulság - attól függően, hogy mit tanulunk, másként reagálunk. Vagyis lehet, hogy számomra a kémia örök intellektuális szerelem lesz, és mindent magam akarok felfedezni, de a főzés csak annyiban érdekel, hogy meg tudjam csinálni magamnak a rántottámat egy esős vasárnap reggelen, ezért hagyom, hogy elmagyarázza nekem valaki, sőt szakácskönyvet is hajlandó vagyok használni. Vagyis, csak azért, mert valamilyen tudást felfedezőként vagy épp versenyzőként sajátítottunk el valamikor, nem biztos, hogy egy teljesen másfajta tudást, egy teljesen más életszakaszban szintén felfedezőként vagy versenyzőként kell megpróbálni elsajátítani. Sőt, az is lehet, hogy a legmeggyőződésesebb versenyzőből kiváló felfedező válik, ha jobban megismeri magát. Ugyanígy: a felfedezők a versenyzés örömeit is "felfedezhetik". Előfordult már, hogy notórius felfedezőből versenyző lett néhány mélyebb beszélgetés, és persze hónapok munkája után.
Fontos hogy tudjuk: bármelyik csoporthoz tartozunk is, bármihez is keressük a megoldást, egy kicsire mindkettőből szükségünk lesz. Azaz szükségünk lesz szabadságra és kötetlen feladatokra, és bizony szükség lesz szabottabb, kötöttebb feladatokra egyaránt. A lényeg, hogy ne feledjük: a nekünk való egyensúlyt kell megtanulnunk, különben a kudarccal kell majd szembenéznünk. Nem véletlenül használtam a "megtanulni" szót - az egyensúlyra nem talál rá csak úgy az ember. Folyamatosan igazítanunk kell az irányt a belső iránytűnkhöz. Ha ez sikerül, és a munkát sem spóroljuk ki, végül sikerrel járunk majd.
