When I was but thirteen or so I went into a golden land,

Chimborazo, Cotopaxi Took me by the hand.

My father died, my brother too, They passed like fleeting dreams,

I stood where Popocatapetl In the sunlight gleams.

I dimly heard the master's voice And boys far-off at play,

Chimborazo, Cotopaxi Had stolen me away.

I walked in a great golden dream To and fro from school--

Shining Popocatapetl The dusty streets did rule.

I walked home with a gold dark boy, And never a word I'd say,

Chimborazo, Cotopaxi Had taken my speech away:

I gazed entranced upon his face Fairer than any flower--

O shining Popocatapetl It was thy magic hour:

The houses, people, traffic seemed Thin fading dreams by day,

Chimborazo, Cotopaxi They had stolen my soul away!

(Walter J. Turner: Romance, in: The Hunter and Other Poems, 1916)

Ez a poszt nem pályaválasztási tanácsadás lesz - noha így is használható - hanem valami egészen más. Arra keresek választ, hogy hogyan és miért keresnek könnyebb kiutat a nyelvtanárok a nehéz helyzetekből.

Egy ennyire gyakorlati szakmában, mint az idegennyelv tanítás nincs idő arra, hogy filozófiai és elméleti kérdésekkel foglalkozzunk, holott ha a tanteremben történő munka a taktika és a tűzharc, akkor az elméleti háttér ismerete a stratégia és a tervezés. Tény, hogy egyik nélkül a másik nem működhet. Miért szentelek most ennek a kérdésnek időt és energiát ezen a kellemes, nyárias vasárnap délutánon? Hát persze hogy a tanulók miatt, mondatja velem a kötelességtudat, de azért a bennem folyamatosan fúró kíváncsiság és elégedetlenség is nyújtogatja a kezét, hogy lenne itt még más is. Kezdjük hát az elején.

Hogyan is néz ki egy - akármilyen - "óra". A bevett iskolai keretek között egy óra valahogy úgy néz ki, hogy valamilyen, falak által határolt térben, a tér egyik végében áll egy ember, vele szemben, a tér másik felén ülnek a többiek. Az álló ember az előadó, azaz a tanár, az ülő emberek pedig a hallgatóság, vagyis a tanulók. A tanulást ehhez a környezethez kapcsoljuk, ebbe növünk bele az oktatási rendszerben, és sajnos mindjárt hihetőbbnek gondolunk valamit, mihelyst ebben a felállásban mutatják be nekünk. Ez a konstelláció nem ok nélküli. És a fenti mondatokban használt címkék sem véletlenek. Az ilyen helyzetekben ugyanis alá-fölé rendeltségi viszonyról van szó, szinte kivétel nélkül. Ez pedig nagyon mély igazságokat és erővonalakt rejt, amit a tanulók nem is sejtenek, a tanárok pedig hajlamosak nagyon is könnyen elfelejteni.

Két párhuzam jut hirtelen az eszembe: az egyik a templom, a másik a színház. Mindkettőben ugyanez történik, és egy tanórán valahogy e kettő egyfajta furcsa ötvözetét várja a hallgatóság és a tanár egyaránt. A pap, sőt a próféta szerepe nagyon ott van a tanár figurájában, még ha ő maga ennek nincs is tudatában. A tanuló helyzetéből fakadóan alárendeltként és engedelmeskedőként látja magát ebben a szereposztásban, és a tanártól kategorikus, szinte bibliai kijelentéseket vár, mivel "a tanár tudja". Innen a jó öreg "ipse dixit", a dogma. Hányszor kaptam már azt a választ tanulótól, hogy "az egyik angoltanárom ezt mondta". Rosszabb esetben azt, hogy én. (És tényleg...) Nem lehetek dühös a kollégákra, hiszen aki tanított huzamosabb ideig, az tudja, hogy a tanulók elől nincs menekvés, olyan kérdéseket tesznek fel, amire nem lehet felkészülni, amit a szakirodalom szerzői el sem tudnak képzelni az elefántcsonttornyaikban. És ekkor két megoldás közül szokott választani az egyszerű halandó, noha több is van.

Itt kanyarodnék vissza a bekezdés elején említett két párhuzam közül a másodikhoz. Ez pedig a színház. Méghozzá nem a klasszikus, drámai színház, hanem a varieté. A vaudeville. P.T. Barnum. Ahonnan már csak egy lépés a kabaré. Barnum neve Magyarországon talán nem olyan ismert, mint Amerikában, ahol szinte fogalommá vált az egyszerű szélhámosságból mesés gazdagságot harácsoló cirkuszigazgató, könyvkereskedő, szemfényvesztő politikus és még ki tudja mi nem. Nagyon sok híres húzása volt, hoaxok tucatjait indította útjára, mindenben benne volt a keze, amivel az emberi butaságból és hiszékenységből lehetett hasznot húzni. Neki tulajdonítják a híres mondást is: "Minden perc szül egy balekot." És valóban. Egy biztos: Barnum showmannak vallotta magát és az is maradt haláláig.

Szóval az egyszeri tanár, vagy előadó - hiszen a kettő ugyanaz - egyik választási lehetősége a szemfényvesztés. Gyakran élnek is vele. Egy komolyabb kérdésnél lehet látni, hogy a példák, a mellébeszélés, a "trükkök százai" nem egyebek, mint szemfényvesztés. Show. Néha egészen szórakoztató is. Sokszor azonban egyáltalán nem az. Ennek az aggodalmas mondatnak pedig a bevezetőben említett másik szerepből fakadó elvárás az oka. A tanuló úgy tekint a tanárra, mint titkok tudójára, aki minden kérdésre pontos és kategorikus választ képes adni. Mindig. És most jön a szörnyű hír: ez sajnos nincs így. Van - nagyon is sok - olyan kérdés, amire a tanár - ott és akkor - nem tudja a választ. Ami még önmagában nem is baj, ha a tanárban megvan az a képesség, hogy beismerje. Ettől aligha lesz rosszabb ember, utánanéz, így maga is tanul. Ha azonban P.T. Barnum módjára, tudatosan visszaél a helyzetével, arra nincs mentség.

Az első és legfontosabb dolog, amit le kell szögezzek, hogy rossz kérdés nincs. Hiszen, ha a tanuló már kérdez, azzal aktivitását bizonyítja, azzal már érdeklődik, azzal már tanul. Minden komolyan vett kérdés jó! Minden tanuló kérdezzen, ha teheti! És minden tanár próbáljon meg tisztességes választ adni a kérdésekre, ha teheti! Mert bár lehet, hogy nem élnek vissza a helyzetükkel, de sokszor akkor is a könnyebbik megoldást választják, amikor nem kellene. Mire is gondolok?

Hallottátok már azt, hogy a "going to erősebb mint a will","az able to ugyanolyan mint a can, csak azt nem mondják olyan gyakran", vagy hogy a függő beszédben "egyel visszább" kell tenni mindent? Nos, ezek azok a válaszok, amik a másik könnyebbik utat jelentik. Nevük is van: pedagógiai szabály. A pedagógiai szabályt arra találták ki, hogy az esetek túlnyomó többségében érvényes legyen, és könnyű magyarázatot nyújtson olyan helyzetekben, ahol nem lehetséges a pontosabb magyarázat. Leegyszerűsített válasz. Zanzásított olvasmány. A pedagógiai szabály tehát, egyfajta egérút a nehéz helyzetekből. Ezért viszont nem mindig a tanárok a hibásak.

Képzeljük el, hogy van egy terem, zsúfolásig tele tanulókkal - sokszor gyerekekkel. (Ma a köznevelési törvény szerint a maximális osztálylétszám gimnáziumban 34 fő.) Még ha a fegyelmezéssel nincs is gond - és már ez is egy rendkívül optimista forgatókönyv - a tanárnak akkor sincs ideje arra, hogy az egész csoport vagy osztály munkáját megakassza egy komolyabb válasz teljes, vagy akár csak részleges kifejtésével. Miért? Mert egész egyszerűen nem lesz meg a tananyag, a csoport elmarad a tantervtől,a tanárt pedig elmarasztalják. Egyszerűen nincs ideje és tere a nyelvi problémák mélységben való tárgyalásának. Ennek pedig nagyon egyszerű következményei van: a tanulók egy része, valószínűleg azok, akik amúgy is ügyesebbek, képesek lesznek haladni a tanárral és a tananyaggal, míg a csoport másik része nem. Véleményem szerint itt van a gyökere a közoktatásbeli nyelvoktatásban tapasztalható hiányosságoknak. Ahelyett, hogy eltüntetné a tanulók közti különbséget, inkább növeli azt. Ez pedig még tovább vezet - a lemaradó csoport érdeklődése elvész, frusztráltabb, csalódottabb lesz, egy idő után a felzárkózás reménye is eltűnik, így aztán csak az alibizés marad.

Az, hogy bizonyos oktatási helyzetekben szükség van pedagógiai szabályokra, nem kétséges. Egyszerre több feltételnek megfelelni nélkülük talán nem is tudna egy átlagos tanár. De felmerül a kérdés: hol van a tanulók felelőssége? Mi történik, amikor kikerülnek a közoktatásból? Ha felnőttként tanulnak? Sokszor bizony így is megelégednek a könnyített változattal, a leegyszerűsített, mechanikus tudással, pedig ez nem szükségszerű!

Tanulók: tessék kérdezni!

A múltkori órán egy egyszerű fordítási feladat kifogott rajtunk. A mondat, amit le kellett volna fordítanunk ez volt: "Délutánonként a macskám nagyokat alszik." Miért nehéz lefordítani ezt a mondatot? Nos, leginkább azért, mert a "nagyokat" szón nehéz fogást találni. Ha így nézem jelző, ha úgy nézem, határozó. Két út áll előttünk. Az egyik, hogy a "sleep" igét használjuk, így határozóvá kellene alakítanom a "nagyokat", valahogy így:

(1) In the afternoon, my cat sleeps enormously.

Ez eléggé esetlen, nehézkes fogalmazás, sokszor még határozót sem tudunk létrehozni bizonyos szavakból, és néha nem is lehet megoldani így a feladatot. A másik, könnyebb, megoldás, ha egy ún. "könnyű igét" használunk. Ezeket az igéket mindenki ismeri, eredeti jelentésükben nagyon hamar megismeri őket minden nyelvtanuló. A leggyakoribb könnyű igék a következők: "get", "give", "make", "take", "have" és a "do". Ismerősek? Nem véletlenül. Éppen ezek azok az igék, amelyek - nevükkel ellentétben - épp a legnehezebbnek bizonyulnak tanulók számára. Vajon miért?

Hát azért, mert annyi mindent jelentnek! A könnyű igék nem állnak egyedül, vagyis az általuk létrehozott állítmány összetett. Mindegyik fent említett könnyű ige tárgyas, vagyis a tárgy nélkül nem lehet velük állítmányt, következésképp mondatot sem alkotni. Használatuk lényege, hogy jelentésüket a tárgy határozza meg - vagyis egy könnyű ige jelentése annak megfelelően "módosul", hogy milyen tárgyat kapcsolunk hozzá. Vegyük például a "have"-et. Mindenki tudja, hogy ez az ige eredeti jelentésében azt jelenti: birtokolni valamit. Pl.:

(1) I had a friend.

      Volt egy barátom.

Azonban már nem ezzel a jelentéssel szerepel majd, ha mondjuk a "shower" vagy a "drink" főnevet illesztem hozzá.

(2) I had a shower.

      Zuhanyoztam.

Azaz a (2) példában a "have" jelentése nem birtokolni - nehéz is lenne a zuhanyzást birtokolni - hanem az "átél", "megtapasztal", "végrehajt" fogalmakkal írható körül.

(3) I had a drink.

      Ittam egyet.

A (3)  példában a "have" jelentése szintén nem birtokolni, sokkal inkább "elfogyaszt". Ennek a fajta jelentésváltozásnak megvannak a maga okai, de ezek nyelvtani, hanem jelentéstani eredetűek. Az ember - mivel rendelkezik ismeretekkel a világról, és így a zuhanyzásról és az italokról is - tudja, hogy egy italt el lehet fogyasztani, a zuhanyzás cselekvését pedig végre lehet hajtani, noha birtokolni nem lehet. Így már könnyebb megérteni a látszólag önkényes jelentésváltozást.

Nézzünk egy másik példát is, hogy jobban megérthessük a könnyű igék használatának további előnyeit.

(2) I calculated the costs.

Kiszámítottam a költségeket.

(2a) I made a calculation of the costs.

Kiszámítottam a költségeket.

A (2) és (2a) mondatok között nem látszik sok különbség, mindkét megoldás elfogadható. De mi történik akkor, ha mondjuk határozóval szeretném bővíteni a mondatot. Például azt szeretném mondani: "Részletesen kiszámítottam a költségeket." Itt már feltűnnek a könnyű igével alkotott mondat előnyei! A három példa (3),(3a),(3b) közül az első rettentően nehézkes és noha a "detailedly" határozó létezik, a Google mindössze 206.000 találatot ad rá, ezzel szemben a (3a) példában használt "in detail" prepozíciós szóláncra 2 570 000 000-ot. Jelentős különbség.

(3) I calculated the costs detailedly.

(3a) I made a calculation of the costs in detail.

A könnyű igének azonban sokkal könnyebb bármilyen módosítót felvennie, mivel elég a főnevet módosítani, az ige pedig változatlan marad, mint a (3b) példában.

(3b) I made a detailed calculation of the costs.

A bevezető bekezdésben említett mondatot is sokkal könnyebb könnyű igével fordítani. Vagyis: "A macskám nagyokat alszik délutánonként." mondatot így a legkönnyebb fordítanunk.

My cat takes enormous naps in the afternoon.

A könnyű igékben az az igazi kihívás, hogy vagy meg kell tanulnunk a velük alkotható kombinációkat, vagy a jelentés legmélyére kell ásnunk, hogy "ráérezzünk" a jelentésükre. Segítségként leírok ide néhány könnyű igét, és tipikus kombinációt. Ezeket természetesen mondatokban érdemes gyakorolni, sok-sok mennyiségjelzővel és határozóval, hogy kihasználjuk a könnyű igékben rejlő lehetőségeket.

Néhány könnyű ige - a teljesség igénye nélkül - és tárgyaik.

DO: (THE) CLEANING, (THE) WASHING UP, (THE) WASHING, (THE) LAUNDRY, DANCE, DIVE, KNITTING, SKETCH, SPRINT, TRANSLATION, WORK, WRITING, TALKING, etc.

MAKE: APPEAL, ATTEMPT, BOAST, CALL, COMMENT, DASH, DECISION, DISCOVERY, ESCAPE, FUSS, GRAB, GUESS, IMPROVEMENT, INQUERY, OBJECTION, OBSERVATION, REFERENCE, REMARK, RETREAT, START, PASS, etc.

GIVE: COUGH, FART, GASP, GRUNT, HISS, LAUGH, LURCH, MOAN, SCOWL, SHRUG, SHUDDER, SQUEAK,  BATH, CLOUT, CUDDLE, HIT, HUG, KICK, PUNCH, PUSH, SHOWER, SQUEEZE, WASH, WIPE, etc.

HAVE: CHAT, CRY, DREAM, FIGHT, GRUMBLE, INFLUENCE, KISS, LAUGH, LOOK, MEETING, NEED, QUARREL, TALK, THINK, TRY, etc.

TAKE: DECISION, DIVE, LEAP, STEP, NOTES, etc.

A példák a Huddleston - Pullum féle Cambridge Grammarból valók.

Nagyon sokat gondolkoztam és régóta készültem megírni ezt a posztot, de úgy éreztem, valami mindig hiányzik még hozzá. A kritikus rész, ami hidat ver az olvasó és a szerző, a tanuló és a tanár közé. Azt remélem, most megtaláltam ezt a darabot, és a cikk amit éppen olvas a kedves olvasó, így végre érthető és ezért hasznos lesz.

Nem tudom, mennyire kell majd hosszúra nyújtanom a mondandómat ahhoz, hogy kikerekedjen belőle a tanulság ami segít. Miről is akarok beszélni... Arról a jelenségről, amit sok tanuló ismerhet hallomásból vagy tapasztalhatott meg a saját bőrén is: a csüggedésről. A kicsi kudarcról, ami nem ritkán odáig vezet, hogy a tanulási folyamat megszakad és a tanuló megkeseredve, önvádlón abbahagyja az egészet. Igen, a kicsi kudarcból nagy lesz - aztán a nagy kudarc marad. Hogyan ér el valaki ehhez a zsákutcához, és marad benne végig? Helyesebben kérdezve: miért?

Nem ismerős a helyzet? Elkezdesz tanulni valamit, mennek a napok, a hetek - talán a hónapok is - és egészen jól sikerülnek a dolgok. Megvannak a kezdeti sikerek, aztán - mint derül égből a villámcsapás - beüt a kudarc. Általában azért mert valami új dolgot kellene jól megoldani. Erre mondják divatos szóval, hogy új kihívással kell szembenézni. A szembenézés még megy is - sőt, az nagyon is jól megy - hiszen a kezdeti sikerekkel a zsebében magabiztos, sőt néha hetyke is lehet az ember. Ez nem baj, hiszen a büszkeség jogos - munka áll mögötte. Azonban az új kihívás makacsnak bizonyul, nem találni fogást rajta. Ez az elején kissé aggasztó. Aztán már frusztráló. Aztán elkeserítő válik, és a folyamat végén a tanuló félni kezd. Mindegy, hogy ez a feladat micsoda - gyakran a nyilvános beszéd az, sokszor a fogalmazás, néha a fordítás, de láttam már felnőtt tanulót a kézírása miatt kétségbe esni. Ez a híres bukási spirál: szinte mindig ugyanúgy néz ki. Sokat, sokszor láttam már: férfiaknál, nőknél, fiataloknál, idősebbeknél. Maga a folyamat szinte mindig egyforma, tipikus. Számomra, - a tanár, a fejlesztő és segítő szakember számára - kívülről nézve nyilvánvaló és már-már banálisnak látszó jelenség ez.

A tanuló számára azonban az új és ismeretlen pokol maga. A pokol, méghozzá az eredeti, dantei értelemben: lassú alámerülés valami szörnyű és ismeretlen helyre, ahonnan semmilyen, vagy csak nagyon kétséges, visszatérés létezik. Számára ez a helyzet egyáltalán nem tűnik ismerősnek - noha lehet, hogy már többször is átélte. Ahogyan az ember minduntalan halálra rémül,  ha hirtelen dobálni kezd alatta a repülő, vagy az adóhivataltól kap levelet; ha késő este közeli hozzátartozó nevét jelzi ki a telefon. Vannak betegségek, amiket ezerszer is el lehet kapni - a tapasztalat sajnos nem mindig tesz immúnissá. Ilyen ez a helyzet is - hiába éltük már meg mással kapcsolatban - mikor benne vagyunk, nem ismerjük fel a jeleket, és ismeretlen helyzetnek látjuk, noha nem az. Nagyon is ismeri mindenki. Azonban amikor a nyelvtanulás során kerülnek bele, gyakran felelős, felnőtt emberek is megfeledkeznek tapasztalatukról és kétségbeesnek.

Mikor egy-egy tanulómnál érzem, hogy közel áll a szakadék széléhez, igyekszek segíteni - ez nem csak gyakorlati, pragmatikus igény, hanem emberi kötelesség is. Igyekszem rávezetni, hogy amit átél, az természetes, és anélkül, hogy elbagatellizálnám az általa átélt, nagyon is valós és fenyegető érzelmeket, próbálom elejét venni a bajnak. A baj ugyanis tényleg fenyegető: tartós és állandó sikertelenséget, félelmet, bűntudatot, és így önbecsülési problémákat is okozhat. Nem mellesleg nem tanul meg angolul. Ha nem figyelek oda, egy hajszálnyi repedésből tátongó szakadék válhat. De honnan a kis repedés? Miért reagál az ember ilyen erősen egy apró, átmeneti sikertelenségre ilyen pánikkal, szinte reflexszerűen?

Azt hiszem, ebbe a kérdésbe nyertem bepillantást a héten. Úgy vélem, a probléma gyökerét sikerült meglátnom. Ez pedig nem más mint, az önismeret hiánya. Annyira elszoktunk a tanulástól, hogy nem tudjuk, hogyan tanulunk. És itt most nem a különféle módszerek színes kavalkádjára gondolok, hiszen lassan már a vércsoport szerinti tanulást is megvásárolhatjuk, annyiféle "megoldás" létezik már, - akár több is - mint a diétáknál. Most azonban nem a vércsoportunk vagy a csillagjegyünk fontos. Arra a kérdésre kell igazi és őszinte válasz tanulnunk, hogy milyenek vagyunk. Pontosabban, hogy mennyi kontrollra és szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.

Vannak tanulóim, akik ragaszkodnak a kurzuskönyvekhez, a tételes házi feladathoz, a rendszeres számonkéréshez. Az olyasféle dolgokhoz, amikkel a legtöbbünk az iskolában találkozott. Számukra azok az ideális feltételek, amelyek elég korlátot, kötelmet nyújtanak. Vannak dolgok, amiket mérni, számszerűsíteni lehet, a leckék számozott egymásutánban követik egymást, és átlátható, szinte tiszta rendszerben épülnek egymásra. A kötetlenebb, kreatívabb feladatokkal általában nem foglalkoznak annyira szívesen. Vagy mert a tudásuk még nem elég ahhoz, hogy kifejezzék amit mondani akarnak, vagy mert egyszerűen szívesebben mozognak a kötöttebb feladatok világában. Gyakran akadémiailag nagyon jó a teljesítményük, így a feladatokkal amúgy is nagyobb rutinnal bánnak. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is nevezzem el azt a csoportot és végül a "versenyző" mellett döntöttem. Ez nem jelenti azt, hogy minden versenyző szeret másokkal versenyezni, de ők általában jobban bírják a kötöttségeket, az iskolai körülményeket, gyakrabban tesznek vizsgát is. Sokan szigorúak magukkal, a legkomolyabb terhelést is könnyen veszik, mert olyan mintha magukkal folyton versenyeznének. Gyakran mondják: "Jobb akarok lenni."

Vannak azonban olyanok is, akik nem fejlődnek ilyen körülmények között. Nem csinálnak házit, nem köti le őket semmilyen kurzuskönyv, hiába váltogatjuk őket, mindegyik csak ugyanazt a hatást éri el - a semmit. Ők inkább "felfedezni" szeretnek - filmeket nézni, beszélgetni, a saját írásaikkal vagy leveleikkel foglalkozni. Nekik "szabadságból" pontosabban kötetlenségből kell több. A formális,"iskolás" körülményeket hátráltatónak, béklyónak érzik, még ha ezt nyíltan nem is mondják ki. Ők gyakran kerülnek összetűzésbe az iskolában tanáraikkal, aztán letesznek egy nyelvvizsgát és nem járnak be órára. Ugyanolyan jó teljesítményt képesek nyújtani, de a feladatokkal nincsenek kibékülve. Hívjuk ezt a típust "felfedezőnek". Ők inkább egyedül szeretnek dolgozni, a saját meglátásaiknak, érdeklődésüknek, és nem utolsósorban saját vérmérsékletüknek megfelelően. Általában nem versenyeznek. Sokszor magukkal sem, tehát nekem kell őket noszogatnom, ha a helyzet megkívánja. Ők azt mondják: "Érteni akarom."

A fenti két típus - természetesen - csak a két végpont. Mindenkiben van az egyik és a másik csoport tulajdonságaiból is, sőt - és itt jön a legfontosabb tanulság - attól függően, hogy mit tanulunk, másként reagálunk. Vagyis lehet, hogy számomra a kémia örök intellektuális szerelem lesz, és mindent magam akarok felfedezni, de a főzés csak annyiban érdekel, hogy meg tudjam csinálni magamnak a rántottámat egy esős vasárnap reggelen, ezért hagyom, hogy elmagyarázza nekem valaki, sőt szakácskönyvet is hajlandó vagyok használni. Vagyis, csak azért, mert valamilyen tudást felfedezőként vagy épp versenyzőként sajátítottunk el valamikor, nem biztos, hogy egy teljesen másfajta tudást, egy teljesen más életszakaszban szintén felfedezőként vagy versenyzőként kell megpróbálni elsajátítani. Sőt, az is lehet, hogy a legmeggyőződésesebb versenyzőből kiváló felfedező válik, ha jobban megismeri magát. Ugyanígy: a felfedezők a versenyzés örömeit is "felfedezhetik". Előfordult már, hogy notórius felfedezőből versenyző lett néhány mélyebb beszélgetés, és persze hónapok munkája után.

Fontos hogy tudjuk: bármelyik csoporthoz tartozunk is, bármihez is keressük a megoldást, egy kicsire mindkettőből szükségünk lesz. Azaz szükségünk lesz szabadságra és kötetlen feladatokra, és bizony szükség lesz szabottabb, kötöttebb feladatokra egyaránt. A lényeg, hogy ne feledjük: a nekünk való egyensúlyt kell megtanulnunk, különben a kudarccal kell majd szembenéznünk. Nem véletlenül használtam a "megtanulni" szót - az egyensúlyra nem talál rá csak úgy az ember. Folyamatosan igazítanunk kell az irányt a belső iránytűnkhöz. Ha ez sikerül, és a munkát sem spóroljuk ki, végül sikerrel járunk majd.

Commuter—one who spends his life In riding to and from his wife; A man who shaves and takes a train, And then rides back to shave again.

(Commuter, in: The Lady is Cold, 1929)

Ritkán írok közéleti posztot, de ismét úgy érzem, eljött az ideje. Nem csupán azért, mert közeleg az év vége, és ilyenkor óhatatlanul is a dolgok összefoglalásával foglalkozik az ember, hanem azért is, mert úgy érzem, sok szempontból hamis a kép, amit az átlag magyar magában hordoz Nagy-Britanniáról. A cikk célja, hogy egy kis kitekintést adjon, hogy messzebbre mutasson és többet mondjon, mint ami a magyar nyomtatott vagy elektronikus sajtóból megtudható Angliáról. A Big Ben, Westminster meg a Picadilly, a Downton Abbey, Sherlock Holmes és a pipát szívogató, tweedzakós munkások újsággal kezükben a kandalló előtt üldögélve - ez az Anglia létezik a magyar társadalmi tudatban. Na meg az az Anglia, ahová tíz - sőt - "százezrével menekülnek" a fiatal és nem annyira fiatal magyar diplomások és nem diplomások, hogy valóra váltsák az álmaikat és megéljenek a fizetésükből; és persze azért, hogy élvezzék, amit Magyarország nem, de Anglia valóban megadhat nekik: a toleráns, jóléti államot. Ha létezik amerikai álom, akkor talán magyar álom is van, és sok kortársamnak lehet ez az álma: Anglia. És mintha Anglia minden vonzó esszenciája egyetlen, szinte mitikus hellyé összpontosulna, ez pedig nem más, mint London.

Mintha London változott volna a Nagy Magyar Smaragdvárossá, ahová a bádogemberek, gyáva oroszlánok, madárijesztők és Dorothyk igyekeznek, a csöndesen szűkölő Totó kutyussal a lábuknál. Persze, ahhoz, hogy ezt elhiggyük, fel kell vennünk a zöld szemüvegeket amit a kapuőr rá is lakatol a szemünkre, nehogy levegyük őket. Én viszont most egy kicsit lazítani szeretnék a záron - hátha nézhetünk máshogyan is ugyanarra a dologra. Hiszen nagyon sok mindent lehet olvasni az Angliába "kivándoroltakról", azonban a kiragadott egyéni sorsok vagy életutak nem adnak - nem is adhatnak - átfogó képet, s gyakran egy sommás: "az egyiknek sikerül, a másiknak nem"-nél ritkán lehet többet levonni a mégoly meghatóan vagy jól megírt történetekből is.

[caption id="attachment_2665" align="aligncenter" width="1024"] An Emerald City, that is.[/caption]

Nem hiszem, hogy messze járok az igazságtól, ha azt mondom: a magyar ember szereti azt hinni, hogy Magyarországnál nincs is nyomorultabb hely a környéken, hazánk már nem csak műveleti, hanem katasztrófa sújtotta terület is. Azonban minél nyugatabbra megyünk el innen, annál kevésbé lesz így. Valóban, minél nyugatabbra megyünk, annál gazdagabbak az emberek; hiába, azt a néhány százévnyi előnyt behozni elkelne még pár tucat reformkor. Mostanában pedig valóban aggasztó és szégyenteljes dolgok történnek itthon, mintha valami korlát átszakadt volna: az ostobaság és a gátlástalanság mintha egyszerre ömlene elő valahonnan nagyon mélyről. A sajtó persze teszi a dolgát, prüszköl és fújtat mindkét oldalon; a szekértáborok még mindig állnak, "keleten" a helyzet változatlan. És joggal aggaszthat minket a jövő is: noha az ország gazdasági helyzete megszilárdulni látszik, egyre veszélyesebben monopolizált a hatalom: mutyizás, közmunka, lecsúszás; kell-e még sorolnom? És mintha ez nem lenne elég, az országot válogatott úriemberek irányítják, akiknek konkrét véleményük van az emberek értékéről, ezért alig tudják észben tartani, hogy mennyi az annyi, és akik egy időgépet megszégyenítve röpítenek vissza valahová a 13. sz. derekára, pöffeszkedő stadiont biggyesztve a kerti budijuk mellé. Mit mondhatnék? Desperate times indeed!

De mi a helyzet a csatorna túloldalán, Bentham, Berkley, Locke és Russel hazájában, a ködös Albionban? Ahol a fékek és ellensúlyok olajozott gépezetként állítanak meg minden hatalommonopolizálási kísérletet, bizonyára víg prosperitás és felvilágosult, napsütötte virágkor uralkodik, ahol a legsúlyosabb kérdés az lehet, hogy milyen nemű lesz a legújabb királyi bébi, nem igaz? Nos, nem.

[caption id="attachment_2691" align="aligncenter" width="1539"] Oh, the glamour.[/caption]

Noha már volt róla szó itt is, nem biztos, hogy mindenki tisztában van vele: Angliában nem mennek igazán jól a dolgok mostanában. Ez önmagában nem lenne olyan rendkívüli: nyugtalan, turbulens időket élünk, kevés hely van, amire a nyugalom szigeteként tekinthetünk. A dolog pikantériáját az adja, hogy nagyon sok a hasonlóság Magyarország és Nagy-Britannia jelenlegi helyzete között. Ez a hasonlóság pedig nem más mint az általános érzet hogy: a dolgok nem jó irányba mennek, hogy az eddig mégoly törékenynek látszó biztonság is elillant, hogy "fortélyos félelem igazgat". Mesebeszéd? Nézzük meg!

Elöljáróban annyit, hogy nem vagyok szociológus, és nem akarok számokat és kimutatásokat magyarázni, az internet végtelen és a kérdéses információk többsége nyilvánosan elérhető. És amiért ez az óvatoskodás helyénvaló: nem kevesebbet állítok, mint hogy az angol jóléti állam már nem a régi, és a viszonylagos biztonság, amire olyan sok kivándorló vágyik, csak délibáb, legalábbis legtöbbüknek az marad.

Miért mondom ezt? Nagyon egyszerű. Az "átlagos" angol családnak - és ne feledjük, a bevándorlók szinte mindig az átlag alatt kezdenek - egyre nehezebb ragaszkodnia a középosztály hagyományos, anyagi vívmányaihoz: a felsőfokú oktatáshoz, az önálló lakás birtoklásához, és egy stabil - nem fizikai - álláshoz.

A felsőfokú oktatást egyre nehezebben finanszírozzák az angolok. Ez persze nem mindenkinek tűnik fel itthonról, aki "student grant"-ra pályázik, ami egyfajta szegénységi segély, és nem mindenkinek jár, csak egy bizonyos jövedelemszint alatt igényelhető. A felsőfokú oktatás ingyenességét fokozatosan szüntették meg, a tandíjat először 1998-ban, a munkáspárti Blair-kormány vezette be. Azóta fokozatosan emelkedik, ma már a legtöbb brit egyetem a maximális 9000 fontot kéri el évente, ami kinn is elég szép pénz; továbbá az eddigi vissza nem térítendő támogatásokat diákhitelre cserélik, aminek a magyarhoz hasonló hatása van: a szegényebbek kiszorulnak a rendszerből. Ez odakinn is elég vérlázító változásként hatott, 2010-ben komoly tüntetéseket is szerveztek a diákok, gyakorlatilag hatástalanul. Az eredmény egy a magyarnál is rosszabb rendszer - a felsőoktatás gyakorlatilag kizárólag költségtérítéses alapon működik, illetve jókora adósságokat kénytelenek felhalmozni a tanulók.

[caption id="attachment_2695" align="aligncenter" width="1024"] I don't think they are tourists.[/caption]

A másik komoly probléma a lakáshiány. Szinte viccszámba mennek a londoni lakásárak, olyannyira, hogy az már itthon is feltűnt, még ha csak szenzációként is. Persze, az "átlag halandó" nem Knightsbridgeben, Belgraviában, vagy Chelseaben él, de oda is kellenének emberi áron kapható lakások, hogy a "cselédek", akik a rezidens milliomosokat kiszolgálják ne a hatos zónából legyenek kénytelenek ingázni. A szélsőséges, spekulatív lakásvásárlási láz eredménye, hogy a méregdrága áron vett lakásokat nem is lakják, London - valóban gyönyörű - belvárosa kong az ürességtől, mivel maguk a lakások befektetési eszközként, nem pedig lakótérként funkcionálnak. Mit lehet mondani egy olyan városról, ahol a belvárosi házak "oligarhák bitcoinjai"? Semmit. Ezt itthonról kevesen látják. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy a törvények mindössze a minimumot szabályozzák - egy felnőttnek - minimum - 70 négyzetlábnyi terület jár. Az hat és fél négyzetméter. Az egy nagyobbacska nyúlketrec. A körülmények néha tényleg dickensiek. Persze, még ez is elviselhető, mert "kinn legalább normálisabb a kormány", nem igaz? Nagyon meglepődtem, amikor elolvastam, hogy Londonból egyszerűen deportálni akarják az addig szociális bérlakásban élőket a több száz kilométerrel arrébb levő Stoke-on-Trent-be; Miskolc ehhez képest smafu. És ha mindez nem lenne elég, akiknek sikerült állami bérlakáshoz jutnia azok sem örülhetnek. Angliában ugyanis bevezették a hálószobaadót, ami egyfajta negatív jövedelemadó. A lényege, hogy minden olyan hálószobáért, amit az állam feleslegesnek ítél, a bérlőnek fizetnie kell. Ha pedig nem tud fizetni, el kell költöznie egy másik, szintén állami bérlakásba. Persze, a többség sem fizetni, sem költözni nem tud. Az intézkedés külön pikantériája, hogy a legtöbb ember, akit az adó érint, egyedülálló, idősebb és vagy mozgássérült, vagy maradandó fogyatékossággal él, ami nem túl meglepő, tekintve, hiszen eleve ők az állami bérlakások leggyakoribb lakói.

[caption id="attachment_2697" align="aligncenter" width="1024"] The sight of contentment.[/caption]

És miért vezették be ezt az új "adót"? Amiért itthon is elő szoktak állni vad ötletekkel. A költségvetés bizony lyukas. Valakinek fizetnie kellene, helyesebben mondva, valahonnan pénzt kell elvonni. Nem ismerős ez az egész valahonnan? Igaz, az internetet Cameron még nem akarta megadóztatni.

A munka frontján sem jobb a helyzet. Kérdezz meg bárkit, aki diplomával a kezében sört csapol, kávét készít, vagy ágyat húz. Az angolok valóban nem szeretnek fizikai munkát végezni, legalábbis a nagyvárosok diplomás fiataljai nem igazán álltak sorba az olyan munkákért, ami után egy diplomás bevándorló két kézzel kapna. Azaz eddig nem. De változnak a dolgok, és ezt a piac is érzi. Angliában gyakorlatilag kimeríthetetlen és olcsó munkaerő van, ennek megfelelően a fizikai - és bizony sokszor a szellemi - munkavállalók munkabiztonsága gyakorlatilag nem létezik. A minap döbbentem rá, hogy itthon még csak nem is hallottak a "zero-hour" szerződésekről, pedig az angol munkaerőpiac nagy része ilyen feltételekkel, vagy bérelt munkaerőként dolgozik, aminél kevés nagyobb lehúzás létezik. A "zero-hour" munkaszerződés lényege, hogy a munkaadó garantál - havi szinten -  egy bizonyos mennyiségű munkát, de a munkavégzés idejét nem tudja megmondani. Vagyis, biztos, hogy dolgozni fogsz húsz órát, de lehet, hogy egy nap tizenkettőt, a másik négy napon csak kettőt. Műszakbeosztás nincs, a "team memberek" általában "megegyeznek", de a munkavállaló köteles készenlétben állni minden nap. SportsDirect, Boots, McDonalds, Weatherspoons,Primark, Tesco, Subway, de még a Buckingham Palace is ad így munkát. Van olyan cég, amelyik szinte kizárólag így. Talán szükségtelen mondanom, milyen feltételeket teremt ez a munkavállalóknak. Persze az igazi meglepetés akkor jön, amikor kiderül, hogy a tanárok többségét is így alkalmazzák. Ja, és ha kiderül rólad, hogy így dolgozol, lakásra se nagyon számíts, hiába van rá pénzed.

[caption id="attachment_2701" align="aligncenter" width="1024"] Haven't I seen that?[/caption]

Teszi ezt a Cameron kormány a "keményen dolgozó emberek" nevében. Iain Duncan Smith, a kormány legutáltabb embere címért nagy eséllyel induló munka és nyugdíjügyi miniszter, az évtized egyik legnagyobb horderejű döntéseként drasztikus költségcsökkentést vezetett be a nem dolgozó felnőttek és fiatalkorúak ellátásában. Nem tudom, hogy honnan magyarították, de itt már megtalálható, hogy "nem adunk a semmiért valamit". Ez is mintha ismerős lenne. Meg az is, mintha Anglia a jó öreg viktoriánus - excuse the pun - dologházak világába térne vissza. talán mert nem tud hová. Talán mert nem csak a Britpop süllyedt el, hanem valami más is. Arra nem nagyon lehet egy országot  felépíteni, hogy az orosz olajmágnások megveszik a belvárosi lakásokat, mi meg majd elmegyünk a Bahamákra hajózni. Vagy csak én látom így?

Az új intézkedéseknek megfelelően a munkanélküliek élete teljesen megváltozott. Itt találhatsz egy munkanélküli szimulátort, ami bemutatja, hogy mit is kell tenned, hogy megkapd ami eddig járt. Az intézkedésekhez tartozik a közmunkához kísértetiesen hasonlító "önkéntes munka" program, aminek értelmében az álláskeresőnek bármilyen - ismétlem, bármilyen - munkát el kell fogadnia, ha munkakeresési támogatást szeretne kapni. Ez nagyságrendileg havi Ł200, ami most olyan 80.000 ft.-nak megfelelő összeg. Ezért a pénzért nem volt hajlandó  Cat Reilly a Poundlandban söprögetni, és a 24 éves végzős földrajzszakos hallgató be is perelte az államot. Csodák csodája: nyert! Lehet, hogy szegény Váradi Andrásnak is inkább az alkotmánybíróságban kellett volna bíznia...

[caption id="attachment_2703" align="aligncenter" width="1024"] Fightin' the power.[/caption]

És ha mindez nem volt elég, a nagy ellátórendszerekkel is baj van, elsősorban az egészségügy és a gyámügy küzdött illetve küzd botrányokkal. A gyámügyet sorozatos botrányok terhelik, ezek közül a leghíresebb talán a "Baby P"-ként elhíresült eset, ahol egy alig másfél éves kisfiú, sorozatos, családon belüli bántalmazás és elégtelen ellátás miatt meghalt. Történt ez annak ellenére, hogy a családsegítő szolgálat többször is meglátogatta a családot, és látta a gyereket. A másik sarkalatos probléma, a fiatalok - elsősorban az egyedülálló szülők által nevelt, szegény és/vagy hátrányos helyzetű fiatalok -  kérdése.Itthon szinte egyáltalán nem volt visszhangja azoknak a szörnyű nemi erőszakoknak, amik szinte végigsöpörnek Anglián. Rochdale, Blackpool, Bristol  és sajnos a legtöbb esetről nem is értesülünk. Sok esetben a sértettek fiatalkorúak vagy gyerekek, az elkövetők gyakran csoportosak. A hatóságok - saját bevallásuk szerint sem - állnak a helyzet magaslatán.

Mindenkit sokkolt, amikor 2011-ben kitörtek a Tottenhami zavargások. Sokan, sok mindent okoltak, sokan abban sem voltak biztosak, hogy itt valóban "lázadásról" volt szó. A tömeg nem csinált semmit, nem fogalmaztak meg politikai célokat, nem tüntettek, nem próbáltak jogokat kiharcolni. Ellenben a cipőket elvitték a FootLockerből. Egyes hangok az ifjúsági klubok bezárásával és az iskolalátogatási segély megvonásával hozták összefüggésbe a létrejöttét a fiatalok egy olyan új rétegének, ami nyomorban él, és nincs mit vesztenie. A fiatalkori erőszak régóta komoly probléma a szigetország nagyvárosaiban, sajnos volt szerencsém találkozni fényes nappal egy felfegyverzett csoportnyi gyerekkel, akik rám ügyet sem vetve mentek harcolni egy másik bandával. Mindez történt Londonban, 2008-ban, Wood Greenben. A Harry Brownt nem csak Michael Caine miatt érdemes megnézni.

Az NHS, azaz a Nemzeti Egészségügyi Rendszer, pedig évek óta teljesítőképessége határán van. Az angol egészségügy anyagi megszorításokkal és krónikus szakemberhiánnyal küszködik évek óta. Persze, a magyar egészségügy is hasonló problémáktól szenved, és közel sem tökéletes a helyzet, sőt; de nem hiszem, hogy a fővárosban, hétköznap éjszaka öt órába kerül, mire kiér a mentő. Nem csoda, hogy mindenhonnan próbálnak orvosokat, mentősöket és ápolókat keresni. És amíg a fizetések kecsegtetnek, mindig lesznek akik mennek is. Amit itthon sokan nem is tudnak elképzelni, az kinn már valóság: az állami szolgáltatásokat magáncégek végzik, irányítják, vagy felügyelik; ennek minden jó és többnyire rossz következményeivel együtt.

És a Food Bankokról, vagy a tömegközlekedésről még nem is szóltam, pedig lenne miért szapulni a TFL-t.

Miért volt hát ez a meglehetősen borús cikk ennyire terjengős? Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy a gazdagabb társadalmak ugyanolyan súlyos problémákkal küszködnek, mint mi, itthon. Ugyanúgy lehet kilátástalan helyzetbe kerülni kinn is mint ahogy itthon. És hogy ha egy kicsit jobban mögélátunk a dolgoknak, akkor könnyebben tudjuk értékelni, amink van. És talán felismerjük, hogy mégsem olyan rossz Magyarországon élni.

Egy múltkori Facebook posztban beígértem, hogy leszállítom a megoldást. Kerestem - kutattam, választ is találtam. Ez a poszt azonban erősen gondolkodós lesz, úgyhogy nekem is figyelnem kell!

Kezdjünk is rögtön egy példamondattal:

(1) The President could not ratify the treaty.

(1a) It would not be possible for the president to ratify the treaty.

(1c) Nem lenne lehetséges az elnök számára, hogy törvényerőre emelje az egyezményt.

(1b) It would be possible for the president not to ratify the treaty.

(1d) Lehetséges lenne az elnök számára, hogy ne emelje törvényerőre az egyezményt.

Mindkét értelmezés lehetségesnek tűnik. Hogy lehet ez? A fenti mondatban (1) egyáltalán nem a mondat kétértelmű, mindössze a "not" tagadószó. Mégpedig attól kétértelmű, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy mire terjed ki, mit módosít. Ezt a jelenséget szokták terjedelmi kétértelműségnek hívni, angolul scope ambiguity-ként említik. Nagyon érdekes tény, hogy összevonni csak akkor lehet a módbeli segédigét (could) és a tagadószót (not), ha a mondatot az (1a) szerint értelmezzük. Vagyis, ha az (1e) mondatot kimondjuk, akkor a két értelmezés közül már csak az első képzelhető el, a második nem.

(1e) The President couldn't ratify the treaty.

Az elnök nem tudta törvényerőre emelni az egyezményt.

Az elnök képes volt arra, hogy visszautasítsa az egyezmény törvényerőre emelését.

(1f) The president could not ratify the treaty.

Az elnök nem tudta törvényerőre emelni az egyezményt.

Az elnök képes volt arra, hogy visszautasítsa az egyezmény törvényerőre emelését.

Érdemes szem előtt tartani, hogy a fenti szabály mind a kilenc módbeli segédige (can, could, shall, should, will, would, may, might, must) esetében érvényes, sőt a  "be" a "do" és a "have" esetében is! Ezért tehát nem mindegy, hogy összevonom-e a tagadószót, vagy nem. Ez persze csak egy része az összevonásra vonatkozó megfigyeléseknek, de mindenképpen hasznos tudni.

Phone for the fish knives, Norman As cook is a little unnerved; You kiddies have crumpled the serviettes And I must have things daintily served.

Are the requisites all in the toilet? The frills round the cutlets can wait Till the girl has replenished the cruets And switched on the logs in the grate.

It's ever so close in the lounge dear, But the vestibule's comfy for tea And Howard is riding on horseback So do come and take some with me

Now here is a fork for your pastries And do use the couch for your feet; I know that I wanted to ask you- Is trifle sufficient for sweet?

Milk and then just as it comes dear? I'm afraid the preserve's full of stones; Beg pardon, I'm soiling the doileys With afternoon tea-cakes and scones.

(John Betjeman: How to get on in society, 1958)

Ha valaki azzal a különleges hobbival rendelkezik, hogy nyelvtankönyveket ír és olvas, szokatlan problémákkal foglalkozik. Például azzal, hogy, miként lehet meghatározni egyes kategóriákat. A kategóriákban való gondolkodás - az általánosítás, ha így jobban tetszik - teszi lehetővé, hogy ezt a túlságosan komplex - és ezért nem tanulható dolgot -  a nyelvet, kevésbé komplexszé, tanulhatóvá szelídítsünk. Ezért van az, hogy szinte bármelyik nyelvtudománnyal, vagy nyelvtannal foglalkozó műben - legyen bármennyire sekélyes és leegyszerűsítő is - számtalan, meglehetősen absztrakt kategóriával találkozunk, valószínűleg már az első lapokon. Ez szükségszerű. Gondoljunk csak bele! Ahhoz, hogy azt mondhassam: "Ennek a főnévnek a többes számát egy -s végződéssel jelöljük." számtalan, nagyon komplex fogalmat és kategóriát kell ismerni és használni. Például ahhoz, hogy a fenti mondatot megértsük, tudnunk kell, hogy léteznek szavak, ezek jelölnek valamit, hogy különböző szófajok léteznek és ezek közül a főnév az egyik, hogy a főnevek rendelkeznek egy számosság nevű tulajdonsággal és így a végtelenségig.

De honnan ismeri meg az ember ezeket a kategóriákat és a fogalmakat? Honnan tudja, hogy mik ezek? És még inkább inkább: hogyan ismeri meg őket? Ha csak a fenti példánál maradunk, honnan tudom, hogy mit nevezhetek főnévnek? Erre a kérdésre több válasz is létezik. A legtöbbünk számára biztosan ismerős lesz valami ilyesmi: "A főnév élőlények, tárgyak, gondolati dolgok neve." Az ilyen meghatározást az angol "notional definition" - nek, azaz "fogalmi meghatározásnak" nevezi. Könnyű kritizálni a fogalmi definíciókat, hiszen nem fednek le mindent pontosan, ellenpéldákat nagyon könnyű találni. Éppen ezért más definíciók is léteznek. Ha az ember komolyabb szakirodalmat forgat, nem nehéz szintaktikai azaz nyelvtani kritériumokon alapuló definíciókat találni. A nyelvtani kritériumokon alapuló definíciók azt állítják, hogy a különböző szófajú szavakat az különbözteti meg egymástól, hogy más és más nyelvtani szerkezetben szerepelhetnek (disztribúció), más helyen, különböző egyéb szavak által körülvéve. Sőt a két definíciótípust ki szokták egészíteni egy harmadik, morfológián alapulóval is. Azzal, hogy bizonyos szófaj elemei bizonyos végződésekkel rendelkeznek, vannak rajtuk ragok és a többi, fizikailag könnyen felismerhető jellemző.

Miért írok cikket most? Azért, mert dühös vagyok. Bosszant, hogy mennyire lekezelően, mennyire magas lóról beszél a nyelvészet a fogalmi definíciókról. Olvasom, tanulom a nagy nyelvtanokat: a Cambridge-et, a Radford-ot, meg  a Greenbaum-ot is. Valamiért mindhárom azzal nyit, hogy mennyire ostoba dolog fogalmi definíciókkal dolgozni, hiszen vannak kivételek. Ez igaz is, de nem csak a fogalmi meghatározásra, hanem a többire is! Mindhárom meghatározástípusra lehet kivételt találni, sőt a szintaktikai meghatározás gyakorlatilag körkörös definíció, és ezért nemcsak hasztalan, de számomra hiteltelen is. Az "assassination" egy cselekvésről beszél, mégis főnév, nem ige. Valóban. De ettől még a főnév meghatározása nem kevésbé pontos. A szintaktikai meghatározás szintén könnyen támadható: az "either" és a "the" egyaránt determinánsok, az utóbbi mégsem állhat önállóan, míg az előbbi igen. A morfológiát a legkönnyebb elsüllyeszteni: a rendhagyó igék garmadája, a határozónak látszó melléknevek és a számtalan azonos alakú, de több szófajba tartozó szóval. Egyik definíció sem tökéletes. Nem is ezt akartam bizonyítani. Ez triviális, közhelyes empíria. Azt már csak széljegyzetként fűzöm hozzá, hogy látszik, hogy a könyvek szerzői elméleti és nem gyakorlati emberek. Valahogy úgy csinálnak, mint aki magyarázni kezd egy bútort soha nem látott embernek arról, hogy az asztal egy olyan bútordarab, aminek négy - esetleg három - lába van, míg a szekrénynek egy sincs. Bravó! Máris kinn vagyunk a vízből. Az igazi nagy kérdés, hogy az egészséges ember - akár a legegyszerűbb, legműveletlenebb is - honnan tudja, hogy vannak dolgok, és tulajdonságok, állapotok vagy cselekvések? Hogyan különbözteti meg őket? Miről ismeri fel, vagy miből hozza létre ezeket a fogalmi kategóriákat? Mert az biztos, hogy nem nyelvtankönyvi definíciókból.

Van egy kiemelkedő film, ami ezt a kérdést boncolgatja. (The miracle worker, 1962) Nem mondanám rá, hogy kiemelkedő, ha nem valódi drámát, hiteles emberi történet mutatna be. Helen, egy süketnéma és vak kislány, gyakorlatilag elvágva él a külvilágtól. Szülei félnek intézetbe adni, de a gyerek kezelhetetlen, szinte állatként él a házban. Egészen addig amíg nevelőnője, aki maga is szinte teljesen vak, meg nem érkezik és feje tetejére nem állítja Helen és a család életét. A nevelőnő, Anne, kézjelekkel "kommunikál" vele, és ugyan sikerül némi eredményt elérnie, elégedetlen. Helen hiába lesz kezelhető, hiába elégedettek a szülők, ha nem látja az összefüggést a kézjelek és a világ között. Anne hiába próbálkozik mindennel, a létfontosságú felismerés a jelek és a világ között hiányzik. Ez pedig azt jelenti, hogy noha a kislányt "betörte", nem sikerült a világtól elválasztó sötétséget megszüntetni. Helen ugyanolyan elszigetelt marad. Egészen addig, amíg meg nem történik a csoda: sikerül felismerni, hogy az egyik jelsorozat a vizet jelöli. Egy egészséges, látó, halló ember számára ez egyáltalán nem rendkívül, Helen és Anne számára azonban maga a csoda.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=lUV65sV8nu0[/embed]

És valóban az! Hiszen az egész definíciósdinak semmi értelme, ha az ember nem jön rá, hogy a valóság és "jelek" között kapcsolat van. Mindegy, hogy a jelek szavak, kézjelek, betűk vagy bármi egyéb. Ha ez a létfontosságú felismerés hiányzik, minden hiábavaló. Nem tudom honnan, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen tanítható, ha egyáltalán tanítható a felismerés. Ezért hát a cím. Eszünkbe sem jut, hogy mennyire előnyös helyzetben vagyunk. Átlátunk és megértünk dolgokat, anélkül, hogy tanultuk volna őket. Én nem tudom - és szerintem a világ legjobb tudósai sem tudják - hogy hogyan lehetséges, hogy úgy tudunk valamit, hogy nem tanultuk, nem utánozzuk, egyszerűen csak tudjuk. Ugyanis ez a klasszikus probléma: hogyan lehet a semmiből valami?

The world has held great heroes, As history books have showed; But never a name went down to fame Compared with that of Toad!

The clever men at Oxford Know all there is to be knowed. But none of them know half as much As intelligent Mr. Toad!

The animals sat in the Ark and cried, Their tears in torrents flowed. Who was it said, "There's land ahead?" Encouraging Mr. Toad!

The Army all saluted As they marched along the road. Was it the King? Or Kitchener? No. It was Mr. Toad!

The Queen and her Ladies-in-waiting Sat at the window and sewed. She cried, "Look! who's that handsome man?" They answered, "Mr. Toad.

(Kenneth Grahame: The Song of Mr. Toad)