Mi a regiszter, és miért fontos foglalkoznunk vele? Hogy választ kaphassunk, messziről kell elindulnunk. Fel is ütöm hát a közhelyszótárt: a nyelv roppant összetett jelenség, ennek eredményeként több szempontból is vizsgálható. "Nothing new", mondhatnánk, és mondjuk is, de ez egyszer ássunk egy kicsit a dolgok mélyére! Erre már csak azért is szükségünk is lesz, mert a regiszter fogalmának pontos megértéshez némi elméleti háttérre is kell. Ez az elméleti kutakodás azonban nem öncélú - a jelenlegi nyelvvizsgák elvárásrendszerének megértéséhez szükséges. Hiszen ahhoz, hogy átmenjünk a nyelvvizsgán, pontosan értenünk kell, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnünk, s csak ezután érdemes belekezdeni a felkészülésbe. Ebben próbál segítséget nyújtani ez a cikk.

Az angol nyelvű nyelvvizsgáztatás nemrég volt száz éves: a Cambridge Proficiency-t, az első, hivatalosan is elismert nyelvvizsgát 1913-ban indították útjára, és még ma is ez a "de facto" sztenderd az angol nyelvvizsgák között. Csak széljegyzetként: akkor tizenkét órán át tartott, mai árakkal számolva, kb.: 300 fontba került, és a közel fél napos tortúrán valóban csak azok mehettek át, akiknek nem okozott nehézséget a természetes nyelvhasználat. Láthatjuk: hosszú út vezetett a mai tömeges nyelvvizsgáztatáshoz - persze az angol akkor még nem volt világnyelv, és nem kellett középfokú egy magyar diplomához...

Már a nyelvvizsgák puszta léte is egy feltételezésen alapszik: az idegen nyelvi képességek mérhetők, ezért összehasonlíthatók és így értékelhetők is. Azonban, még ha el is fogadjuk a feltételezést, az számos érdekes kérdést vet fel: Mivel hasonlítsuk össze az idegen anyanyelvű nyelvhasználó teljesítményét?; Hogyan számszerűsítsük ezt a teljesítményt?; Csak a nyelvi, vagy a kulturális ismereteket is értékeljük?; stb. Érdemes tudni, hogy a jelenlegi általános gyakorlat az anyanyelvi beszélők nyelvi képességeit tekinti elérendő célnak. Vagyis: nyelvhasználatunk minél inkább megközelíti egy anyanyelvűét, annál jobb nyelvhasználónak számítunk. Ez pedig egy újabb kérdést vet fel, amit a nyelvészetben a nyelvazonosság problémájaként emlegetnek.

Mikor tekinthető két nyelv azonosnak? Kálmán László és Trón Viktor így fogalmaz könyvükben:

[box] "Érdekes kérdés, hogy mikor tartjuk az egyik közösség által beszélt nyelvet azonosnak egy másik közösség által beszélt nyelvvel, illetve különbözőnek tőle. (...) Sokan azt gondolnák, hogy ez a kérdés egyszerűen megválaszolható a két csoport által beszélt nyelv hasonlósága alapján. Ez azonban a hasonlóság graduális és szubjektív volta miatt meglehetősen gyanús meghatározáshoz vezetne. Egy adott nyelv nyelvváltozatának azokat a változatokat szokták tekinteni, amelyekben a beszélők kölcsönösen és könnyedén megértik egymást."

[/box]

[caption id="attachment_2540" align="aligncenter" width="640"] Megvan?[/caption]

Itt máris egy újabb fogalommal, a nyelvváltozattal találjuk szembe magunkat. A szerzők ezt a fogalmat is meghatározzák:

[box] "A nyelvazonosság problémája további nehézségekbe ütközik, ha felismerjük, ahány ember, annyi nyelv. Egy adott nyelv használói körében igen sok nyelvi jelenség terén a használatban nagy eltérések mutatkozhatnak: hangtani, szókincsbeli és szerkesztési különbségek. Például a magyarban a ló, lou, luó mind nyelvjárási változatai ugyanannak a szónak. A pöszméte, köszméte, egres, piszke szavakat különböző területeken ugyanarra a gyümölcsre használjuk. Egy adott nyelvi jelenség tekintetében azonos változatot beszélők általában etnikailag, területileg és/vagy társadalmilag közel állnak egymáshoz. Az elterjedtség jellege szerint három nyelvváltozattípust szoktunk megkülönböztetni: etnikai (pl. fekete-amerikai angol), területi (pl. dél-dunántúli) illetve társadalmi (pl. az angol munkásosztály nyelve) nyelvváltozatot.[/box]

Ehhez a három nyelvváltozattípushoz adhatuk még hozzá egy negyedik csoportot is, ami, szemben az előzőekkel, nem egy etnikai, regionális vagy társadalmi csoport nyelvváltozatát jelöli, hanem adott társadalmi szituációkban, vagy kommunikációs helyzetekben elfogadott nyelvváltozatot. Az ilyen, szituatív, vagyis helyzetfüggő nyelvváltozatokat nevezik regisztereknek és a legfontosabb jellemzőjük, hogy az előző hárommal ellentétben nem a használó, hanem a használat határozza meg őket. A mindennapi kommunikáció során mindannyian regiszterek egész seregét használjuk, és gyakran váltogatunk is közöttük. Máshogy beszélünk egy ismeretlennel mint a barátunkkal, egy ügyvéd máshogy szól a gyerekéhez mint egy klienshez, de más regisztert használhatunk akár ugyanazzal az emberrel is: másképp szólok egy tanárhoz órán, mint egy kiránduláson. Látható, hogy a regiszter fogalma rendkívül összetett, de felismerése és megfelelő használata valóban a kommunikációs készségek közé tartozik, hiszen a nem odaillő regiszter megnehezíti, sőt akár el is lehetetleníti a kommunikációt. Aki a nem megfelelő regisztert használja, a társadalmi normák ellen vét, következésképp elszigetelődik és kommunikációja sikertelen lesz.

A mai nyelvvizsgák  szinte mindegyike megpróbálja mérni és értékelni, hogy a tanuló mennyire képes felismerni a regiszterek közötti különbségeket illetve, hogy rendelkezik-e a regiszternek megfelelő nyelvi eszközökkel és tudja-e használni őket. Azaz, a nyelvvizsgák azt mérik, hogy egy nyelvhasználó képes-e felismerni, hogy kivel és milyen társadalmi helyzetben kell használnia az idegen nyelvet, illetve, hogy képes-e ennek megfelelően megfogalmazni és megszerkeszteni mondanivalóját. Ezzel, bizonyos értelemben, kiszélesítik a vizsgált nyelvi képességek spektrumát: már nem pusztán a jólformáltság és az érthetőség számít, a vizsgázónak számolnia kell a nyelvhasználat "társadalmi" következményeivel is. Még egyszerűbben, a regiszter olyan társas képességet vizsgál, amelyeket a nyelv megfelelő használata tükröz.

Hogyan lehet fejleszteni a megfelelő regiszterhasználatot? Elsősorban azzal, hogy a gondolkodásunkba beemeljük a regiszter fogalmát, és kitüntetett helyen kezeljük. Fontos, hogy felmérjük, miben különböznek az idegen nyelvhez, az idegen kultúrához tartozó társadalmi normák, azaz: "mi tekinthető természetesnek" egy-egy idegen nyelvű kommunikációs helyzetben. Az elvárásokat felismerve, és ennek megfelelően válaszolva a nyelvvizsgán feltett kérdésekre nyugodtabbak lehetünk: "Legalább a regiszterrel minden rendben volt."

Egy szó mint száz: mindenkivel máshogy kell beszélünk. Ennek a felismerését értékelik a nyelvvizsgán.

Alone we are born
And die alone Yet see the red-gold cirrus over snow-mountain shine.

Upon the upland road Ride easy, stranger Surrender to the sky Your heart of anger.

(James K. Baxter: High Country Weather)

Végre visszatérhetek a blogbejegyzéseimhez. Úgy érzem, mintha évek (!) teltek volna el az utolsó komoly, "szakmai" posztom óta. Sok minden történt, többek között megjelent a könyv is. Miért fontos ez? Csak nem akarok megint egy sales pitchet lenyomni a torkodon? Egyáltalán nem.

A könyv megjelenése azért volt fontos, mert végre új dolgokkal tudok foglalkozni a mindennapos tanítás során is. Hihetetlen szabadságot ad, hogy nem kell mindent újra, újra és újra elmagyaráznom, elég ha csak a megfelelő fejezethez irányítanom a tanulót, én magam pedig mással foglalkozhatok. Többek között a szövegösszefüggéssel. Elég furcsa helyzetbe kerül egy tanár, ha képes gyorsan megtanítani a tanulóit jólformált mondatok alkotására, hiszen hirtelen azzal a problémával szembesül, hogy a tanulókból csak jönnek és jönnek  a mondatok, ami már eleve nagyon jó, a tanuló és a tanár közös sikere, azonban még egyáltalán nem az út vége, sokkal inkább a kezdet kezdete. Az egyik előző cikkben nem véletlenül foglalkoztam azzal, hogy mi a mondat. A mondat ugyanis - ha úgy tetszik - önkényes kategória, több szempontból is. Egyrészt - mint írtam is - csak írott szöveg esetén beszélhetünk mondatról, másrészt, többféleképpen rendezhetjük mondatokba a mondanivalónkat. Ugyanaz a szöveg, ha akarom, egy mondat, ha akarom, több. Pontosan egyébként is nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mi a mondat, de az biztos, hogy az emberek nem mondatokkal kommunikálnak, hanem nagyobb egységekkel, sőt, a nagyobb egységekből összeálló még nagyobb egységekkel. A nyelv azonban hierarchikus jelenség, vagyis, ha a mondataink rosszak (csonkák, rosszul formáltak, kétértelműek stb.) akkor  - sajnos elkerülhetetlenül - a nagyobb szövegegységeink is rosszak lesznek, mivel a hiba továbbgyűrűzik.

Azonban, mi van akkor, ha  a mondataink jók? Merre tovább? Az út természetesen a szövegek nagyobb egységei: a bekezdés, a tömb illetve a szöveg felé vezet. És amikor leírom ezeket a szavakat, már fel is adom magamnak a leckét, hiszen rögtön magyaráznom kell: mi a bekezdés? És a tömb? Na és a szöveg? De ami még ennél is fontosabb: Mitől lesz szöveg a szöveg? Ezekre a kérdésekre már csak azért is választ kell találni a tanulónak, mert nélkülük nem lehet magasabb szintre lépni, semmilyen értelemben sem. És itt ne csak a nyelvvizsgákra gondoljunk, hanem akár egy jól szerkesztett fogalmazás megírására, vagy egy komolyabb szöveg értelmezésére.

Mi hát a szöveg? A legérdekesebb ezzel kapcsolatban az, hogy már a definíció sem egészen olyan, mint amilyenre számítunk. Ugyanis, a mondatéhoz hasonlóan, a szöveg definíciója is inkább csak körüljárja  fogalmat, ahelyett, hogy pontosan megfogalmazná, mi is a szöveg. Ezért - ahogyan egykori matematikatanárnőm a pont fogalmának meghatározását - most én is megkerülöm a problémát. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy a szöveg kisebb egységekből áll össze. Ezeket most a konvenció kedvéért nevezzünk mondatnak. Az előző mondatban pedig már el is hangzott a kulcsszó: összeáll. A szöveget valami összetartja. A kisebb egységekből és még valamiből egy olyan nagyobb egység jön létre, ami több, mint az alkotóelemek puszta összege. Ez az, amit a tanulók nagyon nehezen értenek meg: egy szöveg több, mint egymás után rakott mondatok összessége. Vagyis: a szöveg szinergikus.

[caption id="attachment_2425" align="aligncenter" width="1024"] Unorthodox matek.[/caption]

Ebből következnek a további kérdések: mi biztosítja ezt a szinergiát? Mitől lesz a szöveg több, mint elemeinek puszta összege? Több eszközzel is szinergikussá tehetünk egy szöveget, de számunkra most a két legfontosabb ezek közül a kohézió és a koherencia. Ezzel a két fogalommal nem csak azért érdemes megismerkedni, mert összetartják szövegeinket, hanem azért is, mert a legtöbb nyelvvizsgán külön értékelési szempont a szöveg kohéziója és koherenciája. Mit jelent hát ez a két fogalom? Figyeljük meg az alábbi szöveget!

 

Tegnap éjjel Keceszálláson a kiskorú F. Mihály, 16 éves és 75 méter mély, naponta tízszer annyi áramot szolgáltat Japánnak, mint akácvirágzáskor a méhek, ezért a bíróság az enyhítő körülményeket figyelembe véve, bajszát pödörve gyönyörködött a fiatal szövőlányokban, akik lelkesen felajánlották, hogy Dániától vásároljunk vásznat és műanyagot.

Nem tagadhatjuk, hogy a fenti mondat szöveg. Azonban mégsem érezzük összefüggőnek, noha tagadhatatlanul az. Miért érezhetjük összefüggőnek? Mert nyelvtanilag egymáshoz kapcsolódnak az egységei: vonatkozói mellékmondatokkal, kötőeszközökkel és helyettesítő elemekkel. Nézzünk egy vonatkozói mellékmondatot (1), egy kötőeszközt (2), és egy helyettesítőt (3).

(1) a fiatal szövőlányokban, akik lelkesen felajánlották, hogy Dániától vásároljunk vásznat és műanyagot

(2) ezért a bíróság az enyhítő körülményeket figyelembe véve, bajszát pödörve gyönyörködött

(3) felajánlották

A vonatkozói mellékmondat azt hiszem, elég könnyen érthető. A kötőeszköz az "ezért", amit két tagmondat közötti ok-okozati kapcsolat jelzésére használnak. A szöveg komikumát épp az adja, hogy nincs tematikus egyezés a tagmondatok között, mégis van kötőelem a két tagmondat között. A helyettesítő elemek a magyarban gyakran ragok, illetve személyjelek, amikkel hivatkozhatunk valamira, amit már korábban elmondtunk. A fenti szövegben, amit Weöres Sándor Összekevert Újságcikkek című írásából emeltem ki, jól lehet látni, mi a különbség a kohézió és a koherencia között.

A szöveg kohezív, hiszen nyelvtanilag összefüggő, azonban nem koherens, mert mondatai értelmüket tekintve nem összefüggők. Épp attól lesz groteszk és komikus, hogy noha kohezív és a szövegtípust is fel lehet ismerni, mégis inkoherens. Weöres fenti idézete szórakoztató és értékes művészeti alkotás, azonban a hétköznapi kommunikáció során valószínűleg rossz szövegnek tartanánk, hiszen kohezív de inkoherens. Egy, a hétköznapi kommunikáció szempontjából jól használható szöveg szinergiája abból fakad, hogy egyszerre kohezív és koherens.

És hogy a címkékben levőknek is eleget tegyek: az Euro nyelvvizsgán - és gyanítom, hogy a többin is -  külön értékelési szempont a szövegösszefüggés. Ez azt jelenti, hogy megnézik, mennyi és milyen kötőeszközt használsz, és hogy megfelelően használod-e őket. Természetesen a szöveg koherenciája is értékelésre kerül, vagyis azt is megvizsgálják, hogy a szöveg tematikusan egységes-e, illetve, hogy a feladatnak megfelelő-e.

Ezért is érdemes odafigyelni a szövegösszefüggésre, de az igazi ok a kommunikációs eszköztárunk bővítése. Egy szöveggel egészen új dimenziók nyílhatnak meg előttünk. Összefüggő szövegekkel kommunikálva már valóban képesek vagyunk "cselekedni a nyelvhasználatunkkal". Igazi tudást kaphatunk.

Quarterly, is it, money reproaches me: ‘Why do you let me lie here wastefully? I am all you never had of goods and sex. You could get them still by writing a few cheques.’

So I look at others, what they do with theirs: They certainly don’t keep it upstairs. By now they’ve a second house and car and wife: Clearly money has something to do with life

- In fact, they’ve a lot in common, if you enquire: You can’t put off being young until you retire, And however you bank your screw, the money you save Won’t in the end buy you more than a shave.

I listen to money singing. It’s like looking down From long French windows at a provincial town, The slums, the canal, the churches ornate and mad In the evening sun. It is intensely sad.

(Philip Larkin: Money)

Olyan könnyen dobálózunk ezzel a szóval, hiszen mindannyiunk számára ismerős, hogy gyakran bele sem gondolunk, hogy miről is beszélünk. Hogyan definiálható hát a mondat? Avagy, mitől mondat a mondat? Vigyázat, a két kérdés csak látszólag jelenti ugyanazt.

Nézzünk néhány definíciót, egyet egy könyvből, a többit a netről:

1. Beszédünk és írásunk mondatokból épül fel. Mondatainkat általában szavak összefűzésével alkotjuk, de vannak egy szóból álló mondatok is. (Rácz Endre - Takács Etel, Kis Magyar Nyelvtan, 1991)

2. A beszéd legkisebb egysége, amiben minden esetben kifejeződik a beszélőnek a valósághoz való viszonya, és azon szándéka, hogy a hallgatóra valamilyen hatást tegyen.

3. A beszéd és az írás egysége.

4. A mondat a szöveg és beszéd egysége, kapcsolatot teremt a beszélő, a hallgató és a valóság között, a közlést egy teljes jelentésmozzanattal viszi tovább, kifejezi a beszélő nyelvi igényességét.

5. A beszédnek elemi, láncszemnyi egysége. Mondat minden olyan nyelvi eszközből álló megnyilatkozás vagy megnyilatkozásrész, mely a beszédfolyamatot, illetve a beszélő és a hallgató közötti kommunikációs kapcsolatot egy kerek kifejező, tájékoztató és/vagy felhívó mozzanattal építi tovább.

Azt hiszem ez a néhány példa bőven elég, hogy bemutassa milyen definícióink is vannak a mondatról: szomorúan ellentmondásosak, ködösek és nem ritkán szégyentelenül tudálékoskodók is. Miközben a lényegi kérdést (Mi a mondat?) sunyin megkerülik. Tehát: se pénz, se posztó. Definíciót nem, okoskodó ködösítést a beszélő és a valóság kapcsolatáról, meg a kommunikáció mozzanatos továbbépítéséről viszont annál többet kapunk. Különösen az utolsó esetében éreztem: ez a "mondat" akármi is lehetne. A fenti meghatározások azért is ellentmondásosak, mert nem teszik egyértelművé, hogy az írott, vagy a beszélt nyelv, esetleg mindkettő egységének tekintik a mondatot. Meglepő, hogy a kettő nem ugyanaz? Számomra is az volt...

A nyelvészeti zsargon szövegnek nevez mindent, terjedelemtől függetlenül, amit emberek leírnak vagy kimondanak. Ennek a definíciónak az előnye az, hogy van egy pontos és általános fogalmi kategóriánk, amit további csoportokra oszthatunk. Ezek szerint léteznek írott és kimondott, vagy ha úgy tetszik, "beszélt" szövegek. Itt érdemes megnéznünk az angol nyelvű definíciókat. A szöveget az angol "text"-nek nevezi. Ez a szó elsősorban írott szöveget jelöl, azonban nyelvészeti szakszóként beszélt szöveget is jelent. Mindkettőt kisebb egységekre oszthatjuk. A beszélt szöveg alegységét az angol "utterance"-nek nevezi: valami, amit kimondanak. Az írottét "sentence"-nek hívja. És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol a mondatdefiníciónk gyökerezik. Különbséget teszünk az "utterance" és a "sentence" között.

Az írott és a beszélt nyelv két, szinte teljesen különböző birodalma a kommunikációnak. Fizikai különbségeik miatt céljaik és eszközeik is teljesen eltérők. A beszélt nyelv jóval megelőzte az írásrendszerek kifejlődését, vagyis az emberek sokkal hamarabb beszéltek, mint írtak. Az írással ellentétben a beszéd nem igényel különleges képességeket, és tárgyi feltételei sincsenek. Előnyei közé tartozik, hogy gyorsabb, és a nonverbális kommunikáció eszközeivel is kiegészíthető. A hanglejtés, a gesztikuláció, vagy épp a mimika segítségével olyan információt is gyorsan meg lehet vele osztani, amit írásban csak nehézkesen és lassan. Azonban hátrányai is vannak. Tünékeny, hiszen, ahogyan a közmondás is mondja: "A szó elszáll, az írás megmarad." A beszélt szövegek nem időtállóak, a hatótávolságuk is kisebb, hiszen csak addig érnek, ameddig közvetítő elemük, a hang ér. A beszéd alapvető jelentésközvetítő elemei a hangok, illetve ezek sorozatba állított kombinációi. Az ember hangsorozatai tagoltak, vagyis a beszédben rövidebb-hosszabb szünetek vannak.

Ezzel szemben az írott nyelv a vizuális kultúra része, hiszen mindegyik írásrendszer szimbólumokat használ a beszéd lejegyzéséhez. Egyes írásrendszerek képeket, később sematizált képeket használtak, még később a jelek hangokat kezdtek szimbolizálni. Azonban minden írásrendszer jóval a beszéd után jelent meg. Az írás előnye a beszéddel szemben az volt, hogy időtállóvá és szállíthatóvá tette az információt és tapasztalatot. Úgy gondolom, hogy az emberi civilizáció fejlődésének az írás adta a legnagyobb lökést, hiszen általa vált lehetővé a tapasztalat megőrzése, szállítása és terjesztése. Az írásrendszerek azonban nem hangon, hanem jeleken alapulnak. És míg a beszéd esetében a jelsorozatok tagolását a szünetek jelzik, addig az írott nyelvben ugyanezt az írásjelek hívatottak elvégezni.

Nem akarok mélyebbre ásni a kelleténél, így most vissza is térnék a bejegyzés címében feltett kérdésre. Azonban mielőtt válaszolnék, újabb kérdést kell tisztázni. A nyelv mely birodalmában értelmezhető a mondat fogalma? Erre pedig a tapasztalatom segít választ találni. Miért nem megy a szövegértés az angolul tanulóknak? Azért mert mondatokat keresnek a beszélt nyelvben. Várják a szüneteket, a "mondat" elején és végén. Azonban amit hallanak nem "sentence", hanem egy "utterance". Ez azt jelenti, hogy nem olyan szünetek lesznek benne, mint a mondatban. Mi hát a mondat? Bármi is legyen, azt le kell szögeznünk: mondatok csak a nyelv írott birodalmában léteznek. Ennek értelmében a definíciójuk is csak az írás tudományán, azaz az ortográfián alapulhat. A mondat definíciója tehát: Írott jelsorozat, amely nagy betűvel kezdődik és mondatvégi írásjel van a végén. Semmilyen szemantikai, vagy jelentésre vonatkozó kitétel nincs ezen kívül. E szerint a definíció szerint tehát a mondat önmagában nem hordoz sem értelmet, sem jelentést. Egy formai egység, amit fel lehet tölteni.

Ezzel szemben az utterance a beszélt nyelv alegysége. Ennek már nem olyan könnyű definíciót alkotni, azonban ezt is szünetjelek határolják. Érdemes megnézni a beszélt és írott nyelv szüneteit. A képen látható mondat* leírva így néz ki [1].

[caption id="attachment_1882" align="aligncenter" width="600"] This is an utterance.[/caption]

*Megjegyzés: a szövegbuborékban levő jelsorozat valóban egyfajta fúzió az írás és a beszéd között, hiszen az ember nem távírógép. Beszédben nem teszünk vesszőket vagy más írásjeleket és nagy betűt sem használunk. A példa ettől még nagyon is használható...

[1] How are you?

Lehet látni, hogy a szünetek és a hangsúlyok teljesen máshová kerültek? Ez hát a különbség az "utterance" és a "sentence" között. Az angolul tanulóknak pedig érdemes megjegyezni: hiába várnak a "sentence" szüneteire ha egy "utterance"-al állnak szemben. A mondat írott, a helyes központozás nem cél és ok nélkül való, a beszélt nyelv azonban "teljesen más tészta". De erről talán majd legközelebb.

Régóta dédelgetett álmomat váltom valóra ezzel a cikkel. Sőt, rögtön kettőt is. Az egyik: egy új fogalom és az ezt leíró szó megalkotása. A másik, és egyben fontosabb is: egy újabb tévhitet eloszlatni. Ezúttal a fordítással kapcsolatban.

Én lennék az egyetlen angoltanár aki úgy érzi, valami nincs teljesen rendben a fejekben? Ugyan nem vagyok egy két lábon járó enciklopédia - bár szeretném - a tanulók kérdéseire azért általában tudom a választ. És azt is tudom, hogy néha nem lehet mit válaszolni, csak azt, hogy: "Ezt nem tudom lefordítani." Mert a tanulók bizony kérdeznek. Magyarul. Magyar fogalmi kategóriákban gondolkodva, magyar mondatszerkezetekkel, magyar jelzőkkel és határozókkal. Nekem pedig mindezek angol megfelelőjét kellene nyújtanom, de néha ez egyszerűen nem lehetséges. Ilyen - általában - nem a "Hol a hármas terem?" vagy a "Tegnap esett az eső." mondatokkal szokott előfordulni de nem kell mindjárt roppant bonyolult dolgokra gondolni. A magyarban már maga a "jó" szó is, mint kérdésre válasz, éppen nagyon sokféleképpen értelmezhető jelentése miatt, nehezen ültethető át az angolba, hiszen mindannyiszor mást fog jelenteni. Hiszen mást jelent, ha valakire azt mondom: "jó ember", "jóember", vagy éppen "jó nő". Egy ennyire rövid és ártatlan szavacskát sem könnyű kiismerni, és megfelelően átültetni idegen nyelvre, ha az embernek nincs meg a kellő tapasztalata, de ami még fontosabb, a kellő hozzáállása.És a jó fordításhoz szükséges széleslátást, kitekintést egy mondatban is össze lehet foglalni:  Nem lehet lineárisan fordítani. Azt hagyjuk meg a Google fordítónak. Viccesnek vicces, de fordításnak semmiképpen nem nevezném. Mindez persze nem újkeletű. Egyesek szerint a fordítás per definitionem lehetetlen, vagy legalábbis új alkotásnak tekintendő a fordított mű. Hogyan is fogalmazott a lengyel Voltaire; Krasicki?

"translation... is in fact an art both estimable and very difficult, and therefore is not the labor and portion of common minds; [it] should be [practiced] by those who are themselves capable of being actors, when they see greater use in translating the works of others than in their own works, and hold higher than their own glory the service that they render their country."

[caption id="attachment_1864" align="aligncenter" width="465"] Ignacy Krasicki (1735 - 1801)[/caption]

"A fordítás... valójában olyan művészet, ami egyaránt nagy becsben tartandó és nagyon nehéz is. Éppen ezért nem a közelmék feladata és jussa; azok műveljék, kik maguk is képesek cselekedni, és csak akkor, ha nagyobb hasznot látnak mások munkájának fordításában, mint a maguk műveiben, s a maguk dicsőségénél többre tarják az országuknak tett szolgálatot."

Ez a kissé elitista, noha roppant őszinte és erős vélemény nemcsak a műfordítóknak, de nekünk tanulóknak és tanároknak is sokat segíthet, hiszen eligazít bennünket is: sokszor a lehetetlennel viaskodunk, mikor fordítani szeretnénk valamit, amit nagyon nehéz, ha nem is lehetetlen. Mire sarkall engem Krasicki véleménye? Hogy legyek bátrabb. Nyugodtan nézzek szembe a ténnyel, hogy nem lehet mindenre megoldást találni. Az osztályteremben sem, mert ott jönnek az igazi problémák, az idiómák, "kifejezések", a gondolkodásmód... Hiszen, hogyan magyarázzam el én, aki már ismeri a jelentést, hogy mi a "long shot", a "headway", a "kickstart" vagy a "keeping up with the Joneses"? Hogyan magyarázzam el egy magyar anyanyelvű tanulónak, aki soha nem találkozott még a koncepciókkal sem, hogy hogyan is kellene mindezt egy szóban... Hát ez az. Sehogy. És nem csak azért, mert az angolban több szó van, hanem azért is, mert több és más koncepció él benne, mint a magyarban. Mindez persze fordítva is igaz, hiszen egy angol nem tudna mit kezdeni a magyar "csendőrpertu", a "káröröm" fogalmával, de még a magázással-tegezéssel sem. Ahogyan például egyikünk sem boldogulna a japán "tsundoku"-val.

[caption id="attachment_1857" align="aligncenter" width="600"] Lost in translation.[/caption]

Hova akarok hát kilyukadni? Hiába bíbelődünk a szavakkal, ha maga a koncepció, a fogalom hiányzik. Ahogyan előttem már sokan elmondták, egy jó fordítónak nemcsak "kétnyelvűnek" (bilingual), hanem "mindkét kultúrában jártasnak"  (bicultural) is kell lennie. Képesnek kell lennie más fogalomrendszerekben is gondolkodni, nemcsak az anyanyelvén. Különben csúfosan beleesik a fogalmi űrbe. Ez pedig kerülendő. És egy tanács, ami a tanulók, és így számomra is követendő: keresni kell és rá kell csodálkozni a számunkra még ismeretlen, új, friss fogalmakra. Sokkal, sokkal többet árulnak el a nyelvről, mint bármelyik szótár.

Régen írtam ide. Sok oka volt: a könyv, az ünnepek, a munka és sorolhatnám még. Nem teszem, mert nem lenne igaz. Az igazi ok az volt, hogy nem tudtam megmondani pontosan, miről is szóljon az új bejegyzés, míg mindennapos villamosozásaim egyikén eszembe nem ötlött a cím. A közbeszéd kultúrája. Erről kell beszélnem, még ha nem is vagyok "felkent prófétája" a témának bár manapság ki lehet felkent prófétája bárminek?

Utazok a BKV-n, ami "Nekem jár". A szlogen zseniálisan telibe találja a fővárosiak felhatalmazottság-érzését, azt hogy, "nekem jár" a BKV szolgáltatása, noha a buszra vagy villamosra jegyet is kell venni. Hallgatom, amit a körülöttem levők mondanak, látom amit olvasnak, hallom, amit kéretlenül is a fülembe telefonálnak. Változnak a szavak. Jőve jönnek az újabbak. És szinte csak az angolból. Olvasom minden nap: unortodox módon ellopják a show-t, és még ha kissé kínosan is, de magyarítják a wake-et, és mindent unásig újratöltenek; a sort bármeddig folytathatnám. Ezt sem teszem. Már csak azért sem, mert a szemforgatókkal és a szájhúzogatókkal ellentétben én örülök ennek a jelenségnek. Modorosan szólva: csipázom a trendet. Azért, mert jelzi: a magyar nyelv, köszöni jól van, bővül, bekebelez, képére alakít mindent amit elé dobnak a jobb napokat is látott újságírók és a soha jobb napokat nem látott bloggerek, az internet talponállóinak önjelölt megmondóemberei. Persze, jókat szoktam nevetni a furcsább képzavarokon, ahogyan a köret lopja el a show-t, a biciklis futárok meg szállítanak (Még jó, hogy nem "állnak" közben; habár ki tudja?) és a többi ügyetlen magyarításon, de inkább mulatságosnak, mint aggasztónak látom az anglicizmusok térhódítását.

Van azonban egy másik vonulat is, ami már kevéssé szórakoztat, sokkal inkább aggodalomra ad okot. Ez pedig a cím maga: a közbeszéd kultúrája. Miért érzem néha úgy magam, mintha a Conan O'Brien show-t nézném a műsorvezető szarkasztikus megjegyzései nélkül? Ugyan nekem már nem újdonság Dave Chapelle meg az amerikai humor de itthon még fel lehet vele húzni sikeres előadói iparágakat. És most nem arról beszélek, hogy jön egy műfaj kintről és itt is gyökeret ver, egyáltalán nem azon aggódom, hogy gyarmat leszünk-e avagy sem. Ahogyan megszokhattam már, Magyarországon az esetek többségében elég elsőnek lenni a másolásban és hamarosan a plagizáló lesz az egyetlen kakas a szemétdombon. A hozzáadott érték hiányzik. Amerikanizálódik a közbeszéd, és nem elsősorban a kifejezések miatt... A fazon lett más. Sőt, nem csak a beszéd, a gondolkodás is. Hogyan is fogalmazta meg ezt helyettem valaki sokkal szebben?

"The old-fashioned approach to writing a CV was to list your jobs and quals and hope your record spoke for itself. The current approach is to boast shamelessly about your abilities. For British people this was once the sort of thing that got you blackballed from a gentleman’s club, while Australians would have pelted you to death with beer cans, but nowadays everyone is succumbing to the American style of CV-writing."

Hová lett a finom gondolatiság? A sorok között írás? Az angol nyelv megszemélyesítésekkel, metaforákkal teli vibrálása? Miért csak ezt vesszük át, azokat miért nem? És most nem arról van szó, hogy kongatnám a vészharangot, miközben azt kiabálom: "O tempora! O mores! - O Velvet! O Népszabadság!" Pedig még reklámszöveget is lehetne írni ízlésesen...

[caption id="attachment_1830" align="aligncenter" width="600"] Here we go again.[/caption]

És ha igazán stílszerű és ironikus akarok lenni, akkor ide, a bejegyzés végére odabiggyesztem a kötelező "instant takeaway"-t: a közbeszéd kultúráját nem az határozza meg, hogy a kifejezések honnan erednek. Sokkal inkább az, hogy mire és hogyan használjuk azokat... Ez pedig a mi döntésünk és felelősségünk.

Kétezer-tizenhárom szeptember huszonötödikén meghalt Csoj Inhó. Magyarországon talán senki nem kapja fel a fejét erre a hírre, hiszen kit is rázna fel a koreai irodalom nagy varázslójának távozása? És miért írok én, egy angoltanár, a blogomon mégis róla és a haláláról? A kérdés kettős. Mi köze van egy angoltanárnak a koreai irodalomhoz? A kérdés másik része azonban fontosabb. Miért releváns nekem, vagy inkább nekünk:kortárs magyaroknak egy koreai író élete és művészete?

Az első kérdést könnyű megválaszolni. Ha nem tudnék angolul, a világirodalom nagy része rejtve maradna előttem. Akár hieroglifákkal, hangul-lal vagy hindiül is írhatnák, nem érteném. Az angol ablakot nyit, nem csak a világra de a világirodalomra is. Ez hát egyszerű.

A második már nehezebb. Mi teszi fontossá? Korea messze van, az emberek, a kultúra, az irodalom is nagyon más, nem csak a fizikai távolság tehetné idegenné, érthetetlenné a műveit. Jobbára kisregényeket, novellákat írt. Ezek közül a leghíresebb és legtöbb nyelvre lefordított műve az angolul "Deep Blue Night" címmel megjelent kisregénye. Az angol mellett németül, franciául és lengyelül is olvasható.

A történet látszólag sablonos: két alkalmi barát, akiket inkább csak egymás mellé sodort az élet, keresztülautózza Kaliforniát. A mesés utazás azonban csak a felszín: mindkét férfi hányódik és szenved. Az egyikük menekül míg a másikuk önmagát száműzte. Mindketten a jobb élet, a több szabadság vágyától vezérelve keltek útra, maguk mögött hagyva mindent: családot, hazát, múltat.  Ki ezt - ki azt. És persze a hetvenes évek fojtogató Koreáját is, ahol elég volt, ha hosszú a hajad és egy szempillantás alatt javítótáborban találhattad magad, "ahol a szomszédok késhegyre mennek egyetlen, a kerítésen átnyúló ágról leesett gyümölcsért. Ahol háborúk törnek ki egy falut átszelő patak miatt". Ahol mindent elönt a korrupció. Ahol a határtól néhány kilométerre atomfegyverek és csőre töltött ágyúk csövei villognak. Ahol éjjel-nappal dolgozni kell. Ahol a kormány - még 1980-ban is  - éles lőszerrel lövet a tüntetőkre. És akinek mindez nem tetszik, az elmehet. Maradnak így is elegen... Kevesen tudják, hogy 1962-ben Dél-Korea első számú exportcikke (érték alapján) a női hajból készített paróka volt. Hihetetlen, hogy ma a világ egyik leggazdagabb országa. És viharos gyorsasággal lett azzá. Erről a változásról és hatásáról írt Csoj.

De mégis, mit számít ez itt nekünk? Szinte hallom: "Hadd autókázzanak azok a koreaiak valahol amerikában. Mit fáj ez nekünk? A hetvenes évek meg már elmúltak." Valóban elmúltak volna?

Most, amikor minden a kivándorlástól, sőt a meneküléstől hangos, nem szabad elfordítani a fejünket, nem szabad bedugni a fülünket, amikor valaki a száműzetés lélektanáról akar mesélni nekünk. A "Deep Blue Night" a szembenézés szükségességéről beszél. Hősei, Jong és Dzsunhó nem menekülhetnek saját maguk elől, ahogyan senki sem. Közhely. De a közhelyet a misztikumtól csak egy alig látható vonal választja el, egy tünékeny határ. Csoj pedig mindig tudta, hogy a határ melyik oldalán maradjon.

Jó utat varázsló, legyen neked könnyű a föld.

A minap az egyik tanulóm kipirultan lelkendezett:

"Képzeld, találtam egy remek oldalt, tele hallgatni való szövegekkel, csupa remek kifejezéssel. Tök jó! Úgyhogy most szeretném megkérdezni tőled, hogy használhatom-e a "Do you have a quick minute?" kifejezést?"

Óhatatlanul gyanakodni kezdtem. Már maga a kérdés is gyanús volt, hiszen ha az oldal annyira remek, mi szükség van rám? Az anyanyelvi oldalakon nincs is más csak a színtiszta (nyelvi értelemben vett) igazság. Nekem persze feltűnt a Grétsy tanár úr által már többször is körüljárt probléma. Lehet-e egy ár olcsó? Szemantikai értelemben semmiképp, hiszen az árnak nincs ára, csak az adott terméknek vagy szolgáltatásnak. Ezért mondhatjuk, hogy egy autó olcsó, az ára azonban nem. Ebben az értelemben a "quick minute" legalább ekkora butaság, hiszen egy perc mindig hatvan másodpercből áll. Miután ezt elmondtam, őszinte zavarodottságot véltem felfedezni az arcán: "Akkor ez most nem jó?"

Mit mondhattam volna erre? Szemantikailag (vagyis az értelmét tekintve) nem az, hiszen olyan, mintha azt kérdeznénk, hány liter egy kiló? Kifejezésként talán még elmenne valahogy, de én nem használnám. Miután ezeket elmondtam, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ugyan az oldal valóban tele van kifejezésekkel (ez a szó bármit jelenthet: attól, hogy valaki egymás után pakol három szót, az még nem kifejezés) de a tanulóm nem bíbelődött az ellenőrzésükkel, sőt még a megértésükkel sem. Nagyon sok szituációs gyakorlatot használó honlap van, ahol egy mintaszituáción keresztül mutatnak be egy-egy "kifejezést". A tanulók meg vidáman bifláznak. Ez totális visszafordulás a tizenötödik század virágkorába. Pontosítok: Pavlovhoz. Ez nem tanulás. Ez kutyaidomítás. Abból is az olcsóbb fajta. Mindezt azonban figyelmen kívül is hagyhatnánk, ha nem fenyegetne a veszély, ami az alábbi videóban készül lesújtani a jóravaló, pirospozsgás holland mintacsaládra. Nem értik amit mondanak.

Miért hát a cím? A képen feszítő stramm fiatalember nem más, mint az Egyesült Államok negyvenedik elnöke, Ronald Reagan. Az amerikaiak által csak Ronnie-nak becézett, a képen még meglehetősen fiatalka színész dönti majd meg a "gonosz birodalmát", illetve közben kis híján a sajátját is, de maradjunk inkább a témánál. Reagan volt az ugyanis, aki a Gorbacsov-val való tárgyalások során "angolosította" az orosz mondást: Доверяй, но проверяй (Doveryai, no proveryai.), méghozzá így. Trust but verify. Szinte minden alkalommal elismételte a csodálkozó főtitkárnak, ha találkoztak. Persze Gorbacsov is felvette a kesztyűt, a legenda szerint Emerson idézetekkel vágott vissza az orosz szólásokkal villogó Reagan-nek.

De mit is jelent a trust but verify. Azt, hogy: "higgy, de keress igazolást"; "bízz, de azért győződj meg az igazadról". Azaz, csak azért, mert valaki egy adott helyzetben és időben egy bizonyos szóösszetételt használ, még nem biztos, hogy az helyes. Vagy hogy más helyzetekben is helyes lesz. Ez pedig fokozottan igaz az internet szabad világában. Nincsenek szerkesztők, lektorok, senki aki felügyelné a rengeteg, ingyenesen elérhető információt. Ez pedig óvatosságra kell, hogy intsen bennünket. Így magam is csak ezt a tanácsot adnám tanulóim vagy bárki más számára, ha felkeresnének.

Trust but verify.

Vajon mi lehet a különbség a goal, az aim és a purpose szavak között? Ez általában az "üzleti angolt" beszélők körében jelenthet problémát. Híven a sorozat hagyományaihoz, viszonylag kevés kommentárral, inkább megbízható szótárak segítségével igyekszem magyarázatot adni a kérdésre. "So, without further ado..." (azaz, minden további késlekedést mellőzve)

goal 

főnév

1. Ami felé egy erőfeszítés irányul; célkitűzés. Lásd még: szándék.

2. Sportban

a.  Célvonal.

b. Egy építmény vagy zóna amelybe, vagy amely fölé a játékosok megpróbálják eljuttatni a labdát vagy korongot.

c. Pont amelyet ezért megítélnek.

Ebből az eredeti jelentésből származtathatjuk az olyan szavakat mint például a "goalpost", ami kapufát jelent. Sőt! Ha valaki már játék közben változtatja meg a szabályokat (általában a további játékosok nemtetszését kiváltva) akkor arra mondhatjuk azt, hogy

"He moved the goalposts."

Az alábbi képen Andy Love (Nem viccelek, tényleg így hívják.) munkáspárti képviselőt láthatjuk, amint épp a parlament előtt tüntet, amiért a kormány változtatni készül a nyugdíjkorhatáron. Lám, lám, ismerős problémák, ismerős reakciók. Bár szerintem a Kossuth téren még örülnének is a focikapuknak, ha épp nem lenne teljesen feltúrva... (A teljes cikk elolvasható Mr Love blogján.)

[caption id="attachment_1722" align="aligncenter" width="600"] Now it makes sense.[/caption]

aim

ige aimed, aiming, aims

tárgyas ige

1. (fegyvert) A választott cél felé irányítani.

2. Valamit egy bizonyos cél vagy csoport felé irányítani, valamire szándékot kifejteni:

The publicity campaign was aimed at improving the eating habits of children.

tárgy nélküli ige

1. Fegyverrel célozni: a gunner aiming carefully

2. Meghatározni egy eseménysorozatot, erőfeszítést vmi. felé irányítani:

aim for a better education.

3. Javaslatot tenni valaminek a megtételére; szándékozni:

The historical society is aiming to restore the town hall.

A képen egy japán lovasíjász, aki éppen azt csinálja, amit az "aim" jelent: fegyvert a cél felé irányít.

[caption id="attachment_1723" align="aligncenter" width="600"] Taking aim[/caption]

főnév

1.

a. A célzás

b. A cél eltalálásának képessége: The shooter's aim was perfect.

2.

a. Célzott fegyver tűzvonala.

b. Egy adott fegyver pontossága.

3. Eredmény aminek elérésére erőfeszítések irányulnak

4. Régies Célpont; céltábla.

5. Régies Tipp; sacc.

A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy a goal és az aim között a legnagyobb különbség az, hogy a goal csak főnév, míg az aim ige és főnév egyaránt lehet.  Főnévként a jelentésük felcserélhető, persze, körültekintő nyelvhasználatért még senkit sem ítéltek kényszermunkára...  A három közül leginkább a purpose lóg ki a sorból. Lássuk, mit is jelent.

purpose

főnév

1. A cél ami felé valami/valaki törekszik vagy amiért létezik; célkitűzés vagy eredmény:

A képen Sarah Josepha Hale, amerikai költőnő látható. Több cselekedetét is feljegyezte a történetírás, azonban a leghíresebb minden bizonnyal a "Mary had a little lamb." című gyerekdal megkomponálása volt.  A dallam nekünk is ismerős lehet, itt lehet meghallgatni.

[caption id="attachment_1726" align="aligncenter" width="450"] Sarah Josepha Hale[/caption]

"And ever those, who would enjoyment gain

Must find it in the purpose they pursue"

 (Sarah Josepha Hale)

2. Eredméy vagy hatás ami szándékos vagy elvárt; szándék.

3. Határozottság; eltökéltség: He was a man of purpose.

4. A szóban forgó ügy.

tárgyas ige. purposed, purposing, purposes

Szándék valamineka megoldására vagy végrehajtására.

Az egyik tanulóm briliánsan foglalta össze a szavak közötti különbséget: Egy seprűnek lehet rendeltetése (purpose), azonban célja, aligha. A seprű rendeltetése az, hogy segítsen összetakarítani a piszkot, de célja csak a személynek lehet, aki használja.